Család
írta: Nagy Tibor (Tib)
lektorálta: Nagy Zoltán (Ci)

Wargpin városának szélén állt már ki tudja mióta egy régi, romos épület. Az idősebbek tisztában voltak vele, mikor épült; a fiataloknak egy volt azok közül, amit el kell kerülni. Akkor épült, mikor a város alakult - de valahogyan a városatyák kezéből kikerült az irányítása. Páran tudták, kinek a birtokában volt - s még többen tudni vélték, kié valójában. Az ispotály felé igyekvő szerzetesek mindenesetre elkerülték - még az árnyékát is. Az épületet csak nagynéha lakta bárki is - ám sem a koldusok, sem a világcsavargók, de még a helyi tolvajklán sem merészelt a közelébe menni. Ezen az estén azonban valaki a közelébe ment, majd egy kevés gondolkozás után nagy levegőt véve a kettéhasított ajtón keresztül belépett a házba . Ezredéves kosz és pókhálók borítottak mindent körötte s a fiatalember, kinek bajsza még csak egy éve ha látott először borotvát, feljebb merészkedett a nyikorgó lépcsőkön az emeletre. Minden pillanatban azt hitte, menten beszakad alatta az ősöreg tákolmány. Raianak legyen hála! -fakadt ki, mikor végre felért, mire egy hang szólalt meg. - Ne emlegesd e falak között a Napistent! Ki vagy Te idegen? -szegezte a kérdést a meglepett látogatónak a láthatatlan hang, majd mikor ő körbenézett, megjegyezte. - Felesleges keresned, nem vagyok itt. - Hurgor fia vagyok - az itteni patkolókovácsé. -tette hozzá, hogy szavainak súlya legyen, s hozzátette merőben bátrabban. - Azért jöttem, hogy beszéljek a ház urával, ha még mindig az uralja, ki egy éve. - Beszélj s meglátjuk, mire jutunk. - Mint már mondtam, Hurgor fia vagyok - a nevem Juzon apám apja után. Kérni jöttem - és tudok fizetni is, ha kell. - Valóban? Mennyi pénzed van, fiam? -kérdezte a hang, s ő kihúzta magát. - Tíz aranytallér. - És mit kérnél eme összegért? -váltott hangot a láthatatlan beszélő s a fiú nem tudta, hogy gúny csendül -e ki a hangból, vagy kezdik igazán komolyan venni. - Egy lányról van szó. Kzaghad lányáról - magas, szalmaszőke, a szeme... - Tudom kiről van szó. Mit kérsz vele kapcsolatban. - A helytartó magához hívatta. És félek, hogy nem leszünk egymáséi...pedig már mindent kiterveltünk. De a helytartónak is van egy fia, és... - Értem. Kiszabadítjuk a lányt és elhozzuk neked. A többi már a Te dolgod. Mához két nap múlva, hasonló időben gyere. Ha úgy alakul, fizetsz - de nekünk nincs szükségünk aranyra. - Nekünk? Úgy érted? - Igen. Itt lesz a lány - de mikor mi fogunk tőled szivességet kérni, remélem nem mondasz nemet. A pénzt pedig tedd vissza apád ládájába. Derék ember - nem érdemli, hogy saját fia lopja meg. -a hang elhallgatott, a fiú pedig nem érzett magában annyi erőt, hogy tiltakozzon.            - Azt mondod, nem kell többet tenni, mint betörni a helytartó házába? Szerintem ez mégis több, mint amit.... - Wargpin városában alig van valaki, aki a hatalmunkban áll. A teljes igazság szerint senki sem. És most itt egy lehetőség.... - Amit egy patkolókovács fia ajánlott. Nem hiszem, hogy az ár megfelelő lenne... - Pedig az. Vagy a Család nem lenne már az, ami egy évvel ezelőtt volt? - Nem erről van szó. De a leghelyesebb, ha kikérjük az Ő véleményét is. ha rábólint, semmi ellenvetésem ezzel kapcsolatban. - Már áldását adta. -szólt újra a beszélgető, ki csak tudatával fogta fel a másik dühét és hangjait. - És engem bízott meg, hogy vezesselek titeket. -a másik nem láthatta, de kiérezte a mosolyt a szavakból.            Wargpin városának hivatala nem volt puritán, vagy épp hivalkodó - csak magasságával emelkedett ki a környező épületek közül. Az előző este megbeszéléssel telt - és az árnymanó számára még mindig ott csengtek a szavak. - Na és hogy gondolod, Dess? -kérdezte tőle vállas társa, kinek fél szemét kötés takarta. - Nem lesz egyszerű. Mindenkire szükség lesz - és rád, Intruder, különösen nagy hangsúly fog kerülni. - Valóban? És a többiek? - A Család minden közelben lévő tagja válaszolt a hívásra - itt lesz Tyberius, Nagash, Judás, Trufa. És persze mi. Ne aggódj, már kigondoltam. - Azért várjuk meg a többieket. - Persze. Megvárjuk őket. -bólintott az apró árnymanó. És a többiek lassacskán befutottak - a magas elf, kinek nyúlánksága ellenére szikár izmai jelentettek tiszteletet parancsoló erőt. A két árnymanó, hittársak és erősek mind testben, mind lélekben. És az alacsony férfi, kinek egész mozgása visszatükrözte azt a fajta biztonságot, mi csak a ragadozók ismérve. És terveztek - egyes lehetőségeket kizártak, másokat pontosítottak. Majd lepihentek - s a mai estén már mindenki ott volt, ahol lennie kellett. - A csatorna jó ötlet - és mi ketten átférünk a legkisebb nyílásokon is. Ráadásnak nincs olyan zár, mi ellenáll a zárfalómnak. -vetette fel Trufa és a mellette ülő Judás bólintott. - Valóban. De itt vannak a tervek - és ezen jól látszik, hogy nincs lehetőség a csatornából való fetörésre - hacsak nem akartok az árnyékszéken megjelenni. - Akkor legyen egy tetőről való bejutás. - Tetőről? Végülis vannak hozzá mászókampóink, vannak hozzá embereink - de vajon mennyi emberük van odabent? - Nem tudhatjuk. Mindig változik a helyzet. De ne feledjük - nem az ellenfél lemészárlása a feladatunk. A lány épsége mindennél fontosabb. És vajon hol tartanánk egy lányt, ha nem fogságban, hanem vendégségben lenne nálunk? -kérdezte, majd jónéhány lehetőséget elvetve, végülis megállapodtak, mit tesznek. A tervek sok segítséget jelentettek - s bár nem erről az épületről voltak - hála a Yaurr alaposságnak - minden hasonló épület ugyanúgy nézett ki. - Raia óvja Borax királyt. -jegyezte meg Dess a többiek mosolyával kisérve. - És építőmérnökét, Monokonstrumatik Abarrunt. És most ott voltak - délelőtt Judás járt a hivatalban; és mindent rendben lévőnek talált. És most ott gubbasztottak - Tyberius, íjával kezében a közeli ispotály tetején, hogy fedezetet nyújtson. Intrúder talpig vasban, az épület háta mögött egy apró sikátorban. Nagash az utcafront felől, koldusnak álcázva; a rongyok büdösek voltak ugyan, de elrejtették fegyverzetét és páncélját. Dess két utcával alrébb, a fogadóban ült különszobájában - ő fizikai valójában nem vesz majd részt. Jobb ez így - győzködte a többieket. Nem tudok odafigyelni, ha egy őr rövidkardját kell kikerülnöm; pedig lehet hogy pont erre lesz szükség. És én rendelkezem majd a legnagyobb tudati energiával - nekem kell fenntartanom a fonalat, mely összeköt minket. A többiek beleegyeztek és most Judás a hátsó kerttől jónéhány lépésre rejtőzött, Trufa pedig egy közeli tető csatornája mögött rejtőzött. Egyikőjük sem viselt nehéz vérteket - Trufa félt, hogy beszakad alatta a tető, Judástól pedig feladata követelte a könnyedséget. Még egy utolsó vizit - s Dess szellemszavára sorra visszajeleztek a többiek. Tyberius hozzáfűzte, hogy ez a hold is pont elég arra, hogy íjával belője a távolságot; nagy becsben tartotta az ősöktől örökölt harceszközt. Aztán Dess bólintással felérő szellemparancsot adott - és egyszerre meglódultak az árnyak.            Nem volt senki az utcán - így kellett lennie. Csak egy lábnyi vas volt, mi elfért ezekben a rongyokban - de ne is kell több. A koldusgúnyám bűzlött, de láttam már rosszabb napokat is. Felálltam - kínosan ügyelve rá, hogy ne tűnjek gyorsnak vagy épp erőtől duzzadónak és a hivatal felé indultam. A tőr az oldalamon - de nem lesz rá szükség. Nagash elboldogul fegyver nélkül is - jegyezte meg Dess tegnap és ez a fajta elismerés inkább esett jól, mintha a régi idők boraiból ihattam volna egy kupával. Apám borából. Amikor még élt, híresen jó bora volt - három faluból is jártak hozzá. Izzóan vörös szemem jelentette az egyetlen gondot, ha észrevétlenül akarok beszédbe elegyedni az őrökkel. De ez sem lehet gond. Résnyire összehúzott szemekkel közelítettem hozzájuk, kik ketten beszélgetve múlatták az időt. Elég, ha leütöd őket - persze ha úgy itéled...és én kezdtem úgy ítélni. Mosoly - majd száraz köhögés. Csak lépések választottak el - és az egyik katona - bronzvértjén elhajlott a holdsugár - közelebb lépett. Tisztje volt -e vagy sem, hogy elkergesse a koldusokat a közelből; nem tudom. Apám mindig tisztelettel viselkedett a hozzá fordulókkal - nem becsmérelt senkit és megtanult együtt élni a tudattal, hogy anyám nem lehet köztünk. Aztán meghalt - távolról érkezett az a katona, ki vérét vette. Apám kiállt megvédeni borait - s úgy hullott a földre, mint az őr előttem. Csak egy száraz reccsenés - és a társát megbéklyózó félelem és döbbenet. Rávillantottam parázsló szemeim - aztán egy szökkenés és lábam pont nyakánál találja. Neve is volt a mozdulatnak - de nem szerencsés nevén nevezni, ha még használni akarja az ember az este folyamán. Gémláb - ahogy átlépek a tetemek felett, lábam alig érinti a földet s az ajtón, melyen bejutok, már záródik is mögöttem. Nincs szükségem imára vagy varázslásra - a parázsló szemek lehetővé teszik a látást ilyenkor is. Dornodon ajándéka. Mint a tűz, mely elégette apám szőlőjét. A tűz, mely megölte azokat, kik borát elfogadták, de segítséget nem nyújtottak. Dornodon, aki igazságot tett. És ahogy beljebb mentem, tudatom peremén éreztem Dess üzenetét - siess! És én gyors léptekkel szökkentem előre a lépcsők felé, mely a pincébe vezet.            Árnymanó létemre elég magasra tudok ugrani - de ennyire azért mégsem! Hátraléptem, megszemléltem köröttem a terepet - sehol egy jótét lélek, ki lebeszélne erről az őrültségről. És nekilódulok - lépteimet egyre szaporázom, míg egyre közelebb jut a két ember magas fal. Még egy troll számára is kihívást jelentene felküszködni rajta - én én harmadakkora voltam, mint egy olyan nagydarab barom. A fal egyre csak emelkedni látszott előttem, ahogy közeledtem hozzá - és ideje volt, hogy tudatom erejét is latba vessem. A kristálytiszta, egyik isten által sem szennyezett energia lefelé indult - és tudatomból elért lábaimba. Aztán mikor már úgy éreztem, menten felugrok a csillagokig, hogy Raiat saját kezemmel tépjem ketté, Dess is juttatott energiáiból. Éreztem a földet, a csizmám hiányát, mit jóelőre levettem, ne akadályozzon az ugrásban. A megfeszülő izmokat a lábamban, a lefelé tóduló vért a talpam felé. Aztán eljutottam arra a pontra, ahonnan ugranom kellett. Éreztem minden zsigeremben, hogy itt van az a pont, ahol a legjobb elrugaszkodni - és testem magasba emelte a lábaimban tomboló erő. A tudat ereje sokmindenre képes - akár duplájára is képes emelni használója teljesítményét. De nem akkorára, hogy átugorjon egy ekkora falat. Egy jó méterrel a teteje felett értem el a falat, de mert tudtam hogy így lesz, elrugaszkodtam ismét - csak egy fájdalmas horzsolás és a fal, hiába akart levetni magáról, tovább repített felfelé. Kezeim kinyúltak, elkapták a tetejét. Kifújtam a levegőt - de aztán már húztam is fel magam, mert éreztem, hogy lábaimból szökik az erő. És a vége még hátra volt - hát gyorsan levetődtem a fal tetejéről. Lábaim talajt fogtak s az erő, mely lábaimban kerengett, megfogta esésem. Ha segítség nélkül akartam volna csinálni, bizonnyal torkomig szalad térdem - de így csak egy múló zsibbadás. És bent voltam - negyedannyi idő alatt, mint amibe került volna, ha mászókampóval próbálkozom. Jobbra előre egy férfi alakja bontakozott ki - bronzvért, mellén a Yaurr királyság címere. Kezében kard, száját kiáltásra nyitja - aztán egy surrógó hang, ahogy nyílvessző járja át nyakát. Vér ömlik, a test puffanva dől el - én pedig előrefutok. Apám büszke lehet rám - ezt nem sokan csinálják utánnam. Chara-din ha megsegít, visszafelé már nem erre kell távoznom.            Könnyű voltam, mint affaja légilény - akik képesek a levegőbe emelni súlyukat. Egyszer egy tudós gnóm mesélte, hogy miként képesek a levegőbe emelkedni; hogy nem mágia segíti őket. Nekem azonban elég volt a bűbáj is - hogy mikor előreugrok a tető pereméről, ne zúzzam össze a hivatal cserepeit. Puhán érkeztem - majd két mozdulat és a cserepek immár szándékoltam hasadtak össze kezeim alatt. A rés tágítása csak egy pillanat - és már bent is vagyok. Dess elismerésre méltatja fürgeségem - majd egy pillanatig Tyberius szemével látok, ahogyan Judás a kertbe ér s egy alak vesszőtől átjárt torokkal a földre omlik. Előresietek - a csapóajtót keresem, ami lentre vezet. Megtalálni csak egy pillanat műve - Chara-din most mellettem áll. Tőröm pedig éhséget sugározva küld újabb élőlények, újabb áldozatok felé. Szabaddá teszem a nyílást - a csapóajtót oly sokáig nem használták, hogy kezemben marad az ajtó. Óvatosan teszem félre - hogy aztán egy szökkenéssel a padlóra érkezzem. Körbefordulok - és már ott is van egy alak. Magas, bizonnyal hisz is testi fölényében. De csak egy mozdulatsor, ahogyan előreugrok, átbújok lefelé csapó pengéje alatt, majd fordulásból hátába szúrom - felkiáltana, ha nem lenne az a penge, ami; ha nem csapna le életerejére, nem szipolyozná ki belőle az életet. A férfi földre rogy, páncéleresztékeiből vér folyik - sajnálatos tény, hogy a penge használata közben a szerencsétlenek vért izzadnak. Körbenézek - és mert nekem ez a dolgom, jobbra indulok. Nagy terem lesz ott - hallom Dess hangját. Lehet hogy ott van. Ha nem, akkoris megvan, mit kell tennem. És tudom, hogy a többiek szintén úton vannak.            Fél szememet takaró kötésemmel nem bajlódom - megszoktam már, hogy néha fájdalmat kelt bennem. A hiány az, ami teszi - magyarázták nekem. A hiány. És ahogy felrugaszkodtam, hogy a sikátor fala mellett elérjem az alacsonyan fekvő ablakot, inkább a sok fegyver súlya, nem pedig hiánya súlytott le. De elértem - nemhiába edződtem megannyi szkanderon már évek óta. A köpeny, mely a vér színét idézte, már mögöttem van - ahogyan Tharr is. Hiány - én egy cseppet sem éreztem. Egy ütésemre kitárult az ablak - a népek békések errefelé, nem zárják az ablakokat. Éppenhogy csak befértem - a szoba pedig, melybe jutottam, nem volt alkalmas arra, hogy szükség esetén ide jussak visza. Más kiutat kell majd találni. Egy szuszogó hang irányította rám figyelmét - én pedig mákonyos posztót dobtam a földre. Hamarosan ködleni kezdett a hosszú és mély alvást biztosító szer - s én jobbnak láttam továbbhaladni. Ha minden igaz, balra egy ajtó lesz - mely egy folyosóra visz. S mert a királyság mérnökei sosem térnek el a tervtől, hát minden ott is volt. S mikor a lejárathoz jutottam, már láttam Nagasht, ki feltartott kézzel üdvözölt. Én visszabólintottam, s átnyújtottam neki a vékony dárdát - aztán előre indultam. Szemem előtt kibontakozott a pince, varázslatom lehetővé tette, hogy észrevegyem a rejtett csapdákat. Így haladtunk előre - s mikor egyre dohosabb lett a hely, kezdtem kételkedni benne, hogy itt tartanák a lányt.            Csak ülni és várni - ehhez minden elf jól ért. Úgy, hogy kezemben, térdemre fektetve ott van őseim fegyvere, még könnyebb a várakozás. Az idegre már új vesszőt fektettem - az előző varjútollas vessző a lenti őr nyakában van. Könnyű volt ott eltalálni, ahol akartam - az sem jelentett nehézséget, hogy az ispotály teteje veszedelmesen meredek volt; annak, kinek egy troll ereje és egy igazi elf ügyessége jutott ki, nem okozhat problémát az ilyen helyzetekben történő célzás. Dess lehetővé tette nekem, hogy tudjam, ki merre jár - s mikor ablakközelben voltak, mindig készenlétben voltam. Nem volt rá szükség - de jobb felkészülni, mint kapkodni. Aztán sorra jöttek a szavak Dess tudatából - először egyikük jelzett vissza, máskor másikuk. Én csak figyeltem, s mivel elf voltam, mindent láttam még ebben a felhős éjszakán is. Egyenlőre nincs semmi dolgom - de ha visszavonulnak, ha valami olyan történik, mi nem volt betervezve, szükségük lesz rám. És én megteszek majd mindent - már láttam szemeim előtt a sorra eldőlő őröket, vesszőtől átlőtt tagokkal. Istenemnek tetsző lesz majd, amit történni fog. Elmosolyodtam, aztán vízköpőként trónoltam tovább az ispotály tetején.            Egy hasonló fonál fenntartása nem okozhat nehézséget, ha az illető ismeri a többieket, így pedig, hogy közelebb vagyunk egymáshoz, mint a testvérek, könnyedén okozva fájdalmat vagy örömet egymásnak, kifejezetten egyszerű. Egy pillanatra azonban még így is majdnem elvesztettem Judást - túl sok erőt adtam át neki a magaméból s az érzékeny lánc egy pillanatra töréssel fenyegetett. Szükség volt rá, de magam sem gondoltam volna, hogy ennyire megbontja az egyensúlyt. Most azonban már minden rendben volt - és miként Nagash és Intruder is kételkedni kezdett, aképp én is. Trufa jó ütemben haladt - már két helyet kizárt a háromból, mi neki jutott. Judás szintén eredményes volt - s most a keleti szárnyba tartott, a helytartó lakhelye felé. Szükségtelenül még nem ontottunk vért - ám így is megannyi ember feküdt már vérbe fagyva a folyosókon. És elég egy szolga, ki nem tud aludni s útra indul a termek sokaságán - s máris lelepleztek minket. Tyberius maga volt a megtestesült nyugalom; elfhez illően nézett az eljövendő dolgok elé. A többiek sem siettek el semmit - s mikor Nagashék egy ajtóra bukkantak, fellélegeztem velük együtt. Kulcs nem volt náluk - de nemhiába edzett annyi éven át Intruder hogy egy közönséges ajtó megakadályozza bejutását. Az ajtó először csak meghajlott, majd egy erőteljes rugásra kiszakadt a helyéről - odabent pedig nem az várt, mint mire számítottunk. Egy őszöreg apó nézett rájuk - s az ő szemükkel láttam meglepetését. Messze volt - egy asztal is állt közöttük, s rajta megannyi furcsa alakú cső. - Ne öljétek meg! -indítottam feléjük a hangom a tudati térben, s ők kétfelől indultak felé. Az öregben volt kurázsi - csak egy pillanatba került, mire lerázta magáról a kábulatot, majd igéket formázott ajkán; s bizonnyal be is fejezi a varázslatot, ha Nagash el nem éri hamarabb. Egy furcsa mozdulatsor - elmém szélén, a neki kialakított részben a "Hópárduc csapása" név tűnik fel, ha nekem ez nem is mondd semmit, majd az öreg elterül a padlón. - Állítsátok talpra! Most! -üzenem neki, mert érzem, hogy közeleg a baj. Trufa eléri az utolsó számbavehető helyet; Leahra, kivülről nem is tűnt ekkorának ez a hely! Majd a következő kép - a kertben egy alak magasodik a lelőtt tetem fölé; atán elfekszik ő is, ahogyan a vessző célt ér. - Legalább mozogjatok, így nem kihívás. -dohog magában Tyberius s én nem intem meg. Judás a helytartó ajtaja előtt - aztán egy pillanat és már bent is van. Odabent hatalmas ágy, rajta a helytartó és felesége. Intruder közben magához téríti az öreget - de az összeszorított szájjal várja sorsát. Istenére, miért vállnak dacossá pont ilyenkor? Látom Nagash mozdulatát - s az öreg arcát, ahogyan fájdalom veszi át a dac helyét. - Gyorsan! Nem várhatunk. - Judás, irány az ágy! Használd azokat az öröklött energiákat, szedj ki mindent abból az elhízott disznóból! - Trufa, menj te is oda. - Artenis, ha bárkit meglátsz, lődd le. -küldöm megannyi felé az üzeneteket, majd Leahot kérem, vessen véget ennek. A két hold alig mozdul az égen; s az Odaadó apa néz le ránk.            Nem csak inakat, elmét is örököl a gyermek - itt vagyok eleven példaként rá. Közelebb lépek az ágyhoz - s mert a fizikai kapcsolat oly fontos - kezemet teszem a horkoló kényúr, a város vezetőjének fejére. Egy pillanatnyi koncentrálás, majd elmémből lassan átnyúlok az övébe - s dühödten szaggatom szét az álmot, mibe csöppenek. Elkezdem formálni kérdésemet s a helytartó repül velem az álom óceánján. Látom a tegnapot, a tegnapelőttet s lassan rábukkanok arra a napra is, mikor a lány ideérkezett. Félelem. Bánat. Mi az ördög történik itt? A lány, amint a helytartó elé lép, majd külön szobát kap. A szavak, melyek elhagyják ajkamat - a helytartó ajkát - s a parancs; hét lakat alatt őrizni. Majd a követ - pergamenén Yaurr pecsét, arca akár a szoboré, valahonnan ismerős - gyermekeim arca rettenet, mikor ránéz -, majd az irat. A lány vele kell, hogy menjen. Arcátlanul megkérdem, hova? Ő pedig csak rámnéz azokkal a szemekkel, az elkábított lány hanyagul vállán. - Alanorba. A király személyesen akarja látni. Valóban kérdem, de ő már kilép a szobából s én megkönnyebbülök, mikor távozik. Csizmaszárán nyomot hagyott az időjárás s még valami - egy aprócska jel. Nem tudom mire vélni mi az - valamilyen mágia lehet. Valószínű. Az álmokba menekülök - ahonnan visszanéz az az arc rám. Szépek a lányok, a termés jó lesz. És ha Raia engedi... Az elszakadás gyors és fájdalommentes. Tudjuk, hogy nincs itt mit keresni. Remek. Kintről Trufa ér a szobába s én intek neki. Kifelé. Ez nem a mi esténk. S az a jel. Valahonnét ismerős. Magam sem tudom honnét. De valahonnét biztosan.            Az öreg nem akar beszélni s tagad mindent. Lehet, hogy meg kell ölni - de Dess több utcányira van, túl messze ahhoz, hogy kifaggassa a lelket. Aztán jön az üzenet - Magisztert megölni, épületet elhagyni. Remek. Raia ezen szolgája már úgyis rászolgált a halálra. A munka gyors, mi egy pillanat alatt kint vagyunk a pincéből, utóbb kint az épületből, majd elnyelnek az utcák. Nyugtázza mindenki, hogy ők is kikeveredtek. Remek. Hogy mit tudtunk meg, még nem tudom. De hamarosan elválik. Hamarosan.            - Megtettük, amit meg tudtunk. És közben rájöttem, mi is az a jel. -szólt Dess s a többiek hátradőltek a székben. - Akkorhát? Segít ez rajtunk? A fiú nem kapja meg a lányt s hiába volt minden. - Nem egészen. A jel ugyanis a Korok Óta Járók szimbóluma. - És ők kik? -kérdezte Intruder, mire Dess már nyitotta a száját. A választ azonban nem ő adta. - Fanatikusok a csatorna túlpartján. Fogalmam sincs, hogy mit keresnek itt...de Leah hívei, ha nem is úgy követik, ahogy a többség. - Valóban az én uramat szolgálják - de Leah már levette róluk csontkezét. Nem élveznek bántatlanságot, mert olyat tettek, amit nem tehettek volna. - Szóval ezek a szakadár Leah hívők elvitték magukkal a lányt - hamis papírokkal, gondolom. De vajon miért? Találhattak volna megannyi másikat a saját oldalukon - minek csak ezért átkelni a csatornán? - Nem tudom. De a helyzet túl különös ahhoz, hogy csak úgy hagyjuk elúszni a lehetőséget. - Valóban. A fiú pedig tud várni. Vagy tévedek? -kérdezte Nagash, majd előredölve vette szemügyre a többieket. - És odaát is akadunk szépszámmal. Nem tart sokáig kideríteni hol van a lány. És ha megvan ő, megvan délceg elrablója is. És ha ő is megvan, megvan a tudás, mit hordoz - hogy hogyan lehet átkelni száraz lábbal a csatornán.            Elintéztétek? -kérdezte a hang s a másik hangjából kisütött a bosszúság. - Majdnem. - Szóval nem. Mi állott közétek és a siker közé? - Don, a lány nem volt a házban. - Hova tűnt? - Keletnek. A csatornán túlra - ott ahol ti is vagytok? - Átmenekítette a lányt? Na és hogyan? Csak a királynak és vizitorainak van elég hatalma ahhoz, hogy kieszközöljenek egy tekercset, mely a formulát tartalmazza az utazáshoz - és be kell látnod, Hercegem, hogy nincs elég erőnk jelenleg összeakaszkodni Boraxszal. És nem hiszem, hogy ez változni fog. - tette hozzá, mire az árnymanó megrázta fejét; mintha hallani lehetett volna kevéske hajának hangját, ahogy koponyájának ütköztek. - Nem erről van szó. A Járók vitték el - hogy mi okból, nem tudom. - Valóban? Nos, ez felettébb érdekessé teszi a dolgot; amennyiben immár nyugaton is megtelepedtek... - Nincsenek itt. Még mindig ott vannak azon az oldalon; és nem tudni, hogyan jöttek át - de már nincsenek itt. -mondta és a túlfélen szinte hallani vélte a másik elméjében a gondolatokat. Nem viselték most alakjukat egyikőjük sem - Dess a kavargó ködlovas képét, mely messzire riasztotta magától a sík kóbor lakóit; és Tetü azt a képet, mely maga volt az ébenfeketeség - maga mögött egy Maffiózóval. - És miért pont azt a lányt? Egy egyszerű parasztlány - még ha valóban olyan szép, mint a fiú mondja. - Szép - saját szememmel láttam. Hogy miért? Kiderítjük.Utánna megnyitom az utat hozzájuk; képes vagyok még rá. Régen volt, de képes vagyok még rá. - Reméltem. Istened legyen veled, testvér; legyen kezed gyors, lelked erős. - Kezed gyors, lelked erős. -búcsúzott Dess is s magára maradt elméjében; már amennyire magára maradhat egyetlen elme is, kire a Háromarcú áldása fénylik az esztendő minden napjának minden órájában.            A férfi - félszemű, felettébb izmos fickó - szakadatlanul fizette a következő kört az öregnek; kire ráfért a bíztatás, hiszen egy szem lányát veszítette el. Lassan, tagoltan beszélt, mint mindenki a szerencsétlenül jártakkal - megfontolt minden szót, megrágott minden hangzót. - Igyék, mester. - Köszönöm, jóember. Igaz, mit rólatok beszélnek - hogy lelketek szárnyal ugyan, de a földre ér mindig, ha szüksége van rá. - Mesélj a lányról, apámuram; mit is mondtál, ki volt az anyja. - A Jhurak házabéli Elenar; igazi szépség volt, a lányom az ő alkatát örökölte; ha ránéztem, mindig eszembe jutott az anyja. Akkor halt meg, mikor ő született; de erős volt a lányka, mintha megkapta volna anyja erejét. Holdfényes éjszaka volt - és a bábák kezei között akkor láttam meg először az én kincsemet. Azóta csak neki éltem; és most! Magasságos Raia, ki fellegek között élsz, tekints le rám, egyszerű szolgádra! Nem élt még eleget a lányom, hogy ezt érdemelje! - Mit is mondtál, hány éves? -fűzte tovább a búskomor apa történetének fonalát a férfi, miközben új, teli korsót helyezett elébük. Ivott ő is, miképp társa - de ő nem holmi erjeszett árpasörhöz volt szokva; ő a maga készítette mindenféle gyümölcsből aszalt lét itta, ha szomjas volt - tüzes is volt, miként Dornodon tekintete. - Tizenhat lett volna a nyáron. Tizenhat, ó istenem! Eladósorba lépett volna, odaadtam volna valami szép szál legénynek; nem számít a pénz, ha szeretik egymást, nem igaz? -kérdezte volna, s nagy levegőt véve fogadalmat is tett. - Ha visszaadjátok nekem, ó istenek, ahhoz megy, kit ő választ! Raia az égben, esküszöm neked! Elzarándokolok a Szentélyig Libertanba, ha kell! Istenek! - Azt hiába tennéd, jó uam. Ott ma már csak üszök és hamu van - de lássuk csak, melyik nap is született a lányod? - A napfordulót követő negyvenharmadikon... - Amikor a kék hold arca nem tündökölhetett, ellenben a másik oly erővel világított, mintha napvilág lett volna? -csapott le rá a férfi, ki csak csekélyke tudással rendelkezett az asztrológia terén, de volt, mit ő is tudott. - Igen, akkor. Volt valami különös abban az éjszakában - az állatok szokatlanul csendesek voltak, és igen, a kék hold valóban nem látszott annyira. Hideg volt, pedig reggel még tűzött a nap - és igen, akkor temettük el szegény Elenart is. De a lányom, ó igen. A lányom oly szép volt úgy is, mintha maga Elenios lett volna, ki szüli. Maga volt a bűbáj - és csak egész kicsit bömbölt, egészen kicsikét. Aranyos, hallgatag lány volt - igazi jó asszony lett volna. Fairlight is megmondhatta volna, hogy mágia van abban a lányban, igazi mágia - mintha a Szépszemű költözött volna belé. Szófogadó engedelmes lány volt...Leah, miért vetted el tőlem? -kiáltott fennhangon, mire a nagydarab ember - bár nem volt szokása - átkarolta. Tudta, milyen az, ha elveszit valakit az ember. És rendelt még egy kört - a saját kontójára. immár megtudta, miért jött. Már csak ezt a dolgot kell itt elintéznie és visszatérhet a többiekhez.            Fiatalabb koromban gyakorta néztem az eget. Apám sokszor feküdt mellettem, hogy neveket adjon annak, miket fiatal szememmel láttam. - Az ott - mutatta egszer -, az a sok csillag egy helyen, maga Hrutel Kévéje. Ő maga helyezte oda, hogy lássuk, miként kell a földművelést végeznünk. Főképp az emberek, persze - minket a természet éltet. A mi igazi égi kisérőnk a Nagy Fa - igen, az a pár csillag ott. Ha népünk között olyan születik, ki nagy s erős, egy csillag gyúl ki a Fán - ha elbukik s átöleli Oldasha, Ki a Végtelenbe Kísér, lehullik helyéről. Amott pedig a Bajnok Íja - az évnek ezen szakában nem annyira jól látható; az emberek esküsznek rá, hogy semmikor sem, de az ő szemük gyarló. Gyarló bizony! Csak mi láthatjuk - de mégis az övéké. Ez is oly rejtély, mi rejtve van előttem - mint sok más. -szólt s éreztem, hogy csak félig hazudik. Ha már nem látható a Nagy Fa; csak egy - két árválkodó csillag maradt a koronarészéből. - Amott meg Raia, a Napisten csillaga - oly fényes mint az ő orcája mikor delelőn az ég derekára ér. És ha jól megnézed, netalántán a gnómok furmányos szerkezetét használod, mi közelebb hozza a szemed számára a dolgokat mik távol vannak, láthatod hogy vörös, miképp az Ő arca. Fenséges Isten - meg fog védeni mindőnket, jöjjön bármi is. Amott meg Fairlight Pálcája található - mellette Tharr Sarkantyúja. Ott van még Leah Kapuja is - vitte tovább az újját az égen -, s mellette, ó igen, Sheran önnön maga. Csak ő van fent dicsőséges egészében a fellegekben, hogy ily estéken, mikor oly szépen látszanak a csillagok, tudassa a teremtett lényekkel, hogy mellettük van. -mesélte ő s én bizonytalanul néztem a számomra rendszertelenül égre dobált fénypontokat az éjszakai boltozaton. - Amott pedig Elenios Éke; gyönyörű, mint ő maga - még ha halandó nem is vetheti igazi formájára szemét, mert menten az eszét veszti. Gyönyörű elf lány - máskor érett nő, minden bájjal, mit csak a kor adhat meg neki. Az istenek legszebbje Ő. Nem mintha nem lennének olyanok a többi istenek sem, mint Ő, akként változtatva alakjukat, amiképp akarják. De nem lenne szépség a Természetben, mi Földanya csókját viseli, ha nem lenne ő - s nem lenne művészet sem, dal, ének, szobrászat. Mi is a szépséget keressük, akár Ő - hogy őszinte lehessek, Őt keressük, de el soha nem érhetjük. Koronként magához emel egyet közülünk s ő lesz a következő érkezéséig legfőbb pártfogónk; s ha hinni lehet a bölcseknek, nincs messze az idő, mikor tőlünk választ majd. Szilveszter - ismered Te is -, ki közel került már a Szépszeműhöz s hiszem, hogy őt fogja választani, ha előző fiunk ideje kitelt. S vannak az állócsillagok - ezek, mik nem változtatják helyüket. Ilyen a Kéve is - mindig irányt mutat keletnek. S ilyen a Törpék Tüze is - vörös, hatalmas s mutatja az utat délnek, legfőbb városuk felé. A csillagok erőt hordoznak - és befolyásuk van a sorsunkra. Mondják, ha egy lehull, egy szabad lélek veszik oda; egy igazi barát lélek, egy igazi sorstárs lelke. - A csillagok befolyásolják a jövőnket - visszhangozta egy hang gondolataim folyását s én visszatértem a múltból a jelenbe -; és a jelenünket is. Miképp a holdak. S a lány egyedi este született - a Kék Hold nem látszott s egyes állócsillagok sem látszottak. Ám a Sötétség Hírhozója igen; százévente, ha van ilyen együttállás. Máskor a Hrudel Kévéje eltakarja. - Hrutel Kévéje. Nem Hrudelé. - Az övé. De a napközépet követő negyvenedik naptól az ötvenedikig fénye nagyon gyenge; s ha hiányzik még pár csillag, akkor megszületik eme együttállás - s aki ekkor születik, magán hordozza Leah jelét. Nem egyedi eset ugyan - de a Tűzvihar óta igencsak kevesen lettek azok, kik hasonló jelet birtokolnak lelkükön. S gyanítom, ez vezette arra őket, hogy magukkal vigyék a lányt. - Ráadásul a lány anyja meghalt szülés közben; tudjátok, hogy ez mit jelent. -a vállas férfi kiköpött oldalra. Nem kedvelte Leah híveit; sokkalta régebbi hitet követett, mely bizonyos tekintetben újabb volt az én Uraménál is. Dess, ki eddig beszélt, komoran bólintott. - A Járók minden cselekedete arra irányul, hogy visszaszerezzék Leah kegyét - de sajátos módon, mindig egyre és egyre meszebb kerülnek tőle. Nem veszik észre, hogy... - Miként tudsz te róluk ily sokat? -kérdezte az ember, ki bár annak született, aminek, kobuderaként harcolt s elfszerű ügyességgel kerülte a csapásokat; gyanítom, egyike lehetett lelke a Fán lévőknek s halálakor nem egyszerű hullócsillag indul majd, hanem onnan esik le egy fénypont. - Valaha...valaha én is közébük tartoztam. Apám rangját örököltem - s tudom, hogy hogyan lehet őket elérni. Ha Leah is úgy akarja, holnap hajnalban útra kelhetünk végzetük - vagy épp a sajátunk felé. -mondta s közben mi többiek hozzáláttunk, hogy elrendezzük a még hátralévő dolgokat.            Körbejártam a teret, megtudakoltam mindent; és akképp jártam el, miképp tennem kellett. Megtudtam a neveket, a családokat és házuk helyét. A Család a legfontosabb - sulykolta belénk a Kiválasztott; apám. Nem mindig volt az, s hálás voltam a Visszatérőnek, Ki Erőt Hozott Magával, hogy apám lehetett, mielőtt megtisztulva elfoglalta helyét. Közös istenünk, Chara-din talán nemhiába várt addig, míg megszülettem - talán terve van velem. Talán. De most nem ez a dolgom - hanem, hogy bizonyos legyek benne, hogy végeztem. A két férfi a bejáratnál él még - a kettő a kertben halott. Egyik, kit Trufa küldött amaz választott istene elé; bár gyanítottam, hogy hittársam tőre még őrzi a szerencsétlen lelkének lenyomatát. Egyik, kit Intruder altatott el azzal a mákonyos szerrel - ő is él most. Hárman, kik kezünk között lelték a halált. És az öreg a pince mélyén - Raia híve, a neves mester, kit sokan keresnek a csatorna mindkét oldalán. Nincs családja, hát nem is érdemes megjegyezni. Miként meg van írva, elszámoltattak - a halálukért ötven aranypénz. Minden egyes gyermekért, mit maguk mögött hagytak, még húsz. Nem volt olyan, kinek nem lett volna asszonya - így a pénz őt illette. Így talán boldogulni fog valamiképp - mert a család, a Család mindennél fontosabb. Az egyetlen igaz érték. Talán számomra is eljön majd, mikor Tetü helyére léphetek; előbb vagy utóbb. Persze lehet, hogy a Változás s Káosz Ura csak azért teremtett a maga kedvére, hogy megpróbálkozzak vele; s kudarcom valaki mást segítsen meg. Kiismerhetetlen az Ő akarata. A pénz megérkezett, még ha nem is tudták, hogy miért kapták. Helyes. Már csak a pénzt kell felvenni a kastplomból, mely az öregért jár. Még így se érte meg. De a Család mindennél előrébbvaló.            A kölyök - az előző két este óta pelyhedző bajuszát most nem hordta - nem látszott megilletődöttnek; márpedig ha valaki megállít ahhoz a házhoz közel s láthatólag tisztában van vele, hogy be is kívántál menni, ráadásnak nem látja kit rejt álcád s így könnyen lehet, hogy valamiféle szentéletű ember vagy - még ha oly alacsony is mint egy árnymanó - ki számonkéri eljövendő tetted. Csak felémfordult s megkérdezte: - Mi hír? Megvan Ő? Hol van? - Ne félj, ifjú - tiéd lesz a lány, miképp Ő akarja. -nyugtattam meg s erre láthatólag fellélegzett. Nem hiszem, hogy egyazon égi feljebbvalót tisztelhettünk s bizonnyal félreértette; talán Raiara gondolt, mikor Őt említettem - de míg máskor vérét vettem volna, most nem foglalkoztam ilyen apróságokkal. - Azonban ma még nem. Várnod kell - reméljük, hogy türelmet is kaptál, miképp apád. Gyere vissza három este múlva; s ne hagyjon el bizalmad. -folytattam s ő bólintott. Sietve távozott; nem kérdezte miért, nem kérdezte, miképp. Kezdtem megkedvelni a kölyköt - de mivel nem bíztam senkiben és semmiben, hát hazáig követtem. Úgy cselekedett ahogy vártam - hát megnyugodva tértem én is nyugovóra.            A csatorna ezer veszélyt rejt - számtalanszor elismételt, unalomig ismételt mondás. S mögötte a csodák földe; a Yaurr királyság. Ugyancsak agyonszajkózott, mindenki által tudni vélt dolog. Aztán ha átkelt ezernyi veszéllyel s fájdalommal dacolva valaki, a visszatérést örökre feledve, akkor döbben rá, hogy nem teljesen ez az a föld, mely az ígéreteké. Helyesebben csak azé; melyből nem sok igaz. De a kalandozók népe nem az a fajzat, mely összetörne egy ilyen csapás alatt - hát benépesítették ezt az oldalt is s nem kevesen hirdették, hogyha a túlélők folyama erecskévé szűkül, több lesz majdnan a királyság közvetlen területén élők száma, mint nyugaton, a kiégett földek közelében. A Család tagjai közül is nem kevesen voltak a magukfajták által csak keletnek hívott részen - s most majd mind ott ültek a tábortűz körül, melynek nem volt igazi fénye vagy melege. A kasztrosík egyik szegletében volt a tűz - fekete fényével messzire űzve a fény teremtményeit a környékről, ám lámpásként szolgált a pokolkutyák, fekete szivárványsárkányok vagy épp a möszék tudati testvérei, az átokférgek számára. Az árnymanó, ki elsőként érkezett a kör mellé s hívta a többieket, oly ébenfekete volt, miként a régmúlt - vagy épp jelen idők - ében harcosai istenének szolgálatában. Háta mögött egy Maffiózó hivatott elűzni minden hivatlan vendéget; Libertanból szólította az alacsony férfi maga mellé a hegyként tornyosuló, árnyékköpenyébe burkolódzó alakot. És lassan megjelentek a többiek is - Kytáv, az elmaradhatatlan bárdjával, melyet itt, a síkok mélyén is viselt; miként a valóságban, ha nem is használta soha sem. Hatalmas volt, miként minden troll - de itt, ebben a másik valóságban nem számított a testi erő; ám Tetü tudta, hogy a másik oly energiákkal rendelkezik, mely képes megremegtetni a kasztroteret. És ott volt Tom is - elmosódottan, ki - ki törve saját maga alkotta alakjából. Gyors volt, nevéhez hűen. És Aranyeső - a lány, ki oly annyira hasonlított Tetü fiának anyjára - nem külsőre, csupán mentalításban. Néha, hideg estéken fájdalmasan vallotta be magának, hogy nem is ismerte gyermekének anyját igazán - csak ifjúi hevülete tettette vele azt, amiből az született, kire oly büszke volt. És ott volt még Tron is - Kytáv testvérének is beillő alakkal, hasonlítva rá, miképp a valóságban. Tetü tudta, hogy ketten képesek lennének bemasírozni bármely isten poklába, hogy megtegyék, mire a Család kéri őket; és hálás volt, hogy ez így van. Végül már nem várt senkire, s a tábor körül a világ úgy zárkózott be, mint valamiféle kagyló héja. - Örülök, hogy ily sokan itt vagytok. Nem tudjátok még, hogy miért szólítottalak titeket egybe; de hamarosan felfedem ezen rejtélyt is. Köszönöm, hogy a Család számíthat rátok. -szólt s a többiek bólintással, vagy épp csak hullámzó érzelmekkel köszöntek. - Nemrég a csatorna túlpartján, Wargpinban a Család segítségét kérte és kapta egy fiatal, ki kedvesét akarta kiszabadíttatni - s mivel itt a Család még meglepően gyenge, hát azonnal igent mondtunk. ha érdekel valakit, hogy hogyan s miképp zajlott a dolog, elolvashatja a feljegyzéseinkben; a lényeg nem ebben van. Menet közben kiderült, hogy a lány nincs ott, hol tudni vélték; s hogy nincs is a csatorna azon partján. Nem királyi megbízás hozta erre a partra; s nem is valami mágus, hanem a Korok Óta Járók. - Kik? -kérdezte Tron, miközben a két Leah hívő alakja mintha kristályosodott volna; valamiféle zárványnak tetszettek, kiket egy magiszter őrzött meg. - Leah kitagadott hívei. Hitehagyottak, kik nem látják az igaz utat - szánni való roncsok csupán. -vette át a szót Kytáv, miközben Tom, mintha csak álomból ébredve, ködalakjában ismét gomolyogni kezdett. - De erősek. És a hely, ahová menekültek az Utoljára Érkező elől, jószerivel nem is létezik. Legalábbis egyszerre nem ezzel vagy amazzal a valósággal; s ki tudja mi van ott. - Van valaki, aki tudja. -szólalt meg Tetü, miközben csendre intette őket. - Van valaki, aki tudja az utat. S ha úgy döntötök, hogy követtek, eljuthatunk hozzájuk. És megtehetjük, amire vállalkoztunk. -nem kellett tudatával körbetekintetnie ahhoz, hogy tudja, Kytáv és Tom vele tart; mintha renegát híveket akarnának megtérítenie. Tudta azt is, hogyha jön Kytáv, Tronra is számíthat. Végül Aranyesőre tekintett, aki annak a bronzbőrű szépségnek az alakját viselte, akit egyszer, Alanorba érkezésének másnapján látott; Elenios leányainak szentélyében, a város szórakozónegyedében - abban a házban, hol a kurtizánok gyűltek össze. - Akkor hát? -nézett rá, s a lány - miképp az a másik, ott, a Városok Városában - elmosolyodott. Hófehér párducfogai kivillantak - miképp festett körmei, melyek feketére voltak festve, akár lelke. - Természetesen veletek tartok. Mivé lennének a férfiak, ha nem lenne mellettük egy asszony, nem igaz? -kérdezte azzal a gyöngyöző kacajával, amit annyira szerettem benne.            A tudati tér szétvált előttem mint azok előtt a gyöngyhalászok előtt, akik a cápákkal és a természet törvényivel dacolva merülnek kagylók után - csak számomra nem találomra folyt a keresés. Egy vékony szálat követtem, mely keletnek vezetett - mindig csak keletnek. Úgy suhantam, akárha magam is egy lettem volna az aranyló röppencseknek, melyek rendre elhúztak alattam - valamiféle lények lehettek, netalántán üzenetek. Olyasfajták, mint amit nekem is át kell adnom. Olyasfajta, mint amilyenre én is számítok, ha megérkezem. És egy pillanat múlva már ott voltam; egy hatalmas gömbben, mely egyszerre forgott és emelkedett vagy épp süllyedt - közepén pedig ott volt Ő. - Érezd magad otthon, Dess. - Köszönöm. Öszehívtad őket? - Ó igen. És mind melleted vagyunk - már csak a bejáratot kell megnyitni. Képes vagy még rá? - Bizonnyal. A kérdés csak az, hogy Ők meg tudják -e nyitni. - Emiatt ne aggódj. Régebb óta járják azt az utat, mint hinnéd. Sokkal régebben - és nem kis tapasztalattal bírnak. - Igaz. Még ma este indulunk. Gyanítom, hogy hamarosan végére ér a lány szenvedése - ha ma este nem áldozzák fel terveik érdekében, bizonnyal megtették már. - Rendben. Reméljük a legjobbakat. Kezed gyors, lelked erős, ha úgy hozza a szükség. - Elméd vágjon, miként fegyvered. -búcsúztam el én is, majd kicsusszantam a kasztrotér ezen szegletéből. Nem találok ide még egyszer vissza, tudtam jól. Nem mintha akartam volna - az egész a Káosz bélyegét hordozta magán. A Sárkány segítsen! -sugalltam majd mindenfelé; és elindultam, hogy megkeressem két hittársam.           A fizikai kapcsolat fontos - ezt minden mágiahasználó hangsúlyozza. Azok pedig, kik istenük számára tették fel életüket, mondják még azt is: de ha nem vagy elég szilárd hitedben, akkor hiába teszel bármit is. - Itt vagyunk. -hangzott egy torokból, miközben társa mellén rendezgette ékeit. - És Ő? Ő nincs sehol. - Ideér. Ne félj - hamarosan itt lesz. - Nem félek, csak sietnék - te is tudod, hogy ha ma nem, akkor soha. - Tudom - de már jönnek is, lásd. -intett fejével a domb mellett lévő öreg eperfa felé, ahol a magas lány és az alacsony árnymanó kettőse jelent meg az éjszakában. Felettük a csillagok erős fénnyel társultak a két hold mellé; és a domb teteje szinte fürdött a mennyei fényben. Csak az alakok körül közvetlenül sötétlett a környezet - miképp a mélységes mély kút nyeli el a fényt s nem adja vissza sohasem. A csillagok között is van olyan, mi hasonlóképp viselkedik - tartják a bölcsek és lánglelkűek. Ezek nem csak a fényt nyelik el - de hogy pontosan mit tesznek az istenvilággal, melyet magukba szívnak, nem tudja senki. Még talán az istenek sem. Mert ahogy egy kalandozó, egy nyugatról jött ifjú jegyezte meg: ha az istenek mindenhatóak lennének, bizonnyal nem ez történne, mi történik. Esély kell, hogy legyen a hitetlenséghez - mert bár léteznek az istenek, nem létezhetnek erejük mindenhatóságában. Ahogy mind összegyűltek a dombon, s hamarosan egy hatalmas férgen lovagolva megérkezett Tron is, Tetü a másik világbeli szemével nézett rájuk. Látta az ébenfekete lányt, a gomolygó ködöt, a bárdos alakot, és Tront, amint most halálmaszkban, szemeiből tüzet lövellve figyel minket. És láttam Desst is - a ködlovagot, sosemvolt ménjén, mely egyik pillanatban sárkánynak tetszik, másikban csupán alaktalan agglomerátor csupán. - Gyerünk, Dess. A Sárkány hatalma most a Tiéd! -mondta Tetü neki s a Sárkány a vállam mellől lassan az övé mögé kúszott. Három arca nem mutatott semmilyen érzelmet; csak megtették, mire új, ideiglenes uruk kérte őket. Dess pedig egy nagy lélegzettel - Uzhut tavának halászainál látni hasonlót - vetette magát a mélybe; két társa tudatának mélyébe. Kockázatos, mint élni. -jellemezte a dolgot Aranyeső, s Ő is nézte, hogyan szívja be magába a két alak - a köd és a csatabárdos - a Sárkány által vezetett Desst. A Sárkány vezetheti csak biztos kézzel azt, ki az elme legmélyére igyekszik - hogy megtörténtté tegye azt, ami sohasem volt, vagy épp törölje, mi nyomot hagy lelkünkön. És egy pillanat múlva a két alak mellettem - a való világban, mely csöppet sem volt kevésbé hű önnönmagához, mint az a másik ott - a földre rogyott, hogy egy pillanat múlva felpattanjanak. - Óvatosan Dess, óvatosan! Még a végén túl sokat adsz nekik! -intette Tetü óvatosságra, de nem volt rá szükség; a Sárkány egy pillanat múlva már újra ott pihent vállai árnyékában, s Dess sem volt sehol. - Leahra, ezt alig hiszem el! -mondta Kytáv, miközben lándzsájára támaszkodott. Megrázta busa fejét, Tetü pedig feltette a kérdést, mely létfontosságú volt sorsuk alakulásában. - Tudjátok hát, mire tanítani kívánt benneteket? -kérdezte tőlük, kik egy pillanat múlva, akárha ikrek lettek volna, bólintottak. - Akkor hát rajta! -adta parancsba s körülöttük a mana örvényleni kezdett, miközben a két Leah pap szájáról csak az imént tanult igék dörögtek szerteszét, hibátlanul, mintha sokévi gyakorlás után tennék.            Itt voltak mindahányan - s én nem nyújtottam az időt, így is felettébb kevés állt rendelkezésemre. Mély hangon kezdtem el kántálni itt, a város határain kívül, a köröttem állók nem ismerték ezeket az igéket, melyek egyidőben teremtődtek - de ismertek sok mást, melyekbe nekem nem volt betekintésem. De amennyiben Uram úgy véli, beavat azokba a titkokba is, amelyek eddig nem adattak meg számomra. És az igék hatásaképp meggörbült a lét, hogy aztán Kapu nyitódjék; és oda vezessen, hova nincs más út. Hová csak a Korok Óta Járók juthatnak el. Ahová reményeim szerint a túlparton lévők is eljutnak. És utánnam sorjázva mind beléptünk a feltáruló Kapuba. Hogy odaát csodát lássunk - melyben oly régen nem volt részem. Leah hitét követem, hisz apám is őt követte; miként az ő apja s az övé. Nem szakadhat meg a hagyomány - ez a sorsunk. Ám apám a Járók közé lépett - s én ide már nem követtem. Reméltem, hogy az új isten tüze végett vetett életüknek; de nem így volt. Felajánlották a helyet - apám jussát. S én a beavatást követően menekültem el. Ami most hasznomra vállhat; ha Leah is így akarja. Ha a Sárkány vezeti kezünket. S már ott állt előttünk a belső démonfejes kapu. Az, Amin Keresztül Juthatunk Át. Oda, Hol Nincs Idő. A szakadárok földjére. S mikor feltűntek mellettem a többiek is, sorra, én álltam az élre. A démonfej rám vicsorgott, de mivel az voltam, ami - valaha több is és kevesebb is - nem léptem hátra. - Szóljon, ki be akar lépni. -hangzottak a szavak s én - furcsa szokás, de nehezen szabadul tőle az ember - megropogtattam ujjaimat. - Yrolk fia, Ki Figyel. Engedj be! -követeltem s a démonfej hátrahúzódott - utat mutatva. Előreléptem s a többiek követtek. Saját végzetükbe. Hol Nincs Idő.            Körbenéztem - és mert a démonfej irányába egyre többen indultak el, követtem én is őket. Az élre álltam - mint az, akinek jussa. Ahogyan így is volt. - Kytáv! -szólt nekem oldalról Tetü s én félrefordulva álltam az élre. - Ne feledd - istenük kitagadta őket, a legsúlytóbb önnön istenük varázslatai lehetnek rájuk. És mégvalami - a lánynak ki kell jutnia. Mindegy, hogy hogyan, de ki kell jutnia. -láthatólag csöppet sem zavarta, hogy én álltam az élre; s én egy bólintással nyugtáztam a dolgot. Nem kellett mondania azt, ami nyilvánvaló volt. Troll voltam - de ez csak karom erejét jellemezte, semmi mást. Lándzsa volt kezemben, a többiek is készültek már. Kértem a Sárkányt, szemlélje meg a küzdelmet - neki ajánlottam a kiömlött vért. Miként Leahnak, ki csontpalotájából szemléli a halandók tetteit s ha egy lélek érdemes rá, személyesen jelenik meg előtte. Miként előttem is megjelent - akkor régen, mikor még Tharr hitét követtem. Mikor még nem világított be az ő fénye - mikor még más volt az életem. Elnéztem mellettem Intrudert - hozzá csak később ért el a fény. Ő csak később hagyta ott Tharrt - s most a Káoszistent imádta. Mindegy volt - hasznos tagjaként a Maffiának, hasznos tag a Családban. balra tőlem Dornodon szolgája, szemében tűzzel, kezében íjjal. Rég láttam Artentist, azóta erősebb lett, gyorsabb. A Család erőt ad - s ezt most nekünk is bizonyítanunk kell. Kitágult a folyosó, amin haladtunk s elsőként láttam a fekete és kék köntösökben állókat - s szemükkben a bizonytalanságot. Úgy hitték, lakhelyük sérthetetlen - de ez csak annyira állt, mint mindenre, mit halandó emel. Nagyot kiáltva ugrottam elő, a köztünk lévő távolság kiszemelt ellenfelemmel túl soknak rémlett; de a Sárkány nem hiába tett azzá, amivé. Ugrásaim szinte kettészelték a teret, úgy értem el és döftem rajta keresztül lándzsámat. Szótlanul omlott össze - s tudtam, hogy odaát Leah saját kezűleg emeli csontmarkába lelkét, hogy számonkérje rajta tetteit.            A lábnyi vas csak egy hüvelyknyivel került el - s már csaptam is vissza. Fülem mellett nyílvessző zúgott el, odaát egy kék köpenyes alak fájdalmas ordítással hanyatlott le. Az én ellenfelem elkövette a tipikus hibát - azt hitte, hogy azért, mert árnymanó vagyok s ezért alacsonyabb, nem vehetem fel vele a versenyt. Hibázott, nagyon nagyot hibázott. S most itt fekszik mellettem a földön - életrehívott lidércem pedig hangos süvöltéssel keresett új ellenfelet magának. Tűzeső született a semmiből mellettem, majd jégcsóva - ó a Halál és Hideg rúnái oly kedvesek számomra is! - formálódott; Nagash, ki vöröslő szemével és megannyi felszerelésével, valamint Dess láthatólag istenük erejére támaszkodva lendültek támadásba. Akárcsak én - egyetlen mozdulat s köröttem nyíllá formálódott a mana, mely úgy hullámzott akár az északi tenger s máris a világra köptem; s előttem szemmel látható gyorsasággal öregedni kezdett egy ellenfelem, hogy aztán szétporladjanak a csontjai s eltűnjön még lelke is előlem. Aztán a csata megfordulni látszott - a kék és fekete köpönyeges alakok erősítést kaptak s ujjaik között nekik is varázs izzott. Nem ismertem a varázslatot - de ez még nem jelentett semmit. Leah híve vagyok, s kiérdemeltem a Villámkezű nevet. Ilyesfajta kontároktól nem kell tartanom. Miként anyám sem tartott az újonnan jött tolvajoktól - s igaza lett, még ha vérével is kellett bizonyítania. Aztán eljött a Tűzvihar s én más lettem - miként most is más vagyok, mint amikor megláttam a zöldellő földeket. Voltam azóta prédikátor, tolvaj, mind közül a legjobb s végül megtaláltam a Családot is. S immár nem volt más dolgom, csak tenni a megtehetőt. S mikor a fekete szivárvány rám borult, hogy megfojtson, én leráztam magamról - s halálvarázslatom nyomán elhullott mindenki, ki elém állt. Előttem Tetü küzdött azzal a bottal, mit századéveknek tűnő ideje még egy varkaudar nő kezében láttam - s mikor észrevette, hogy figyelem, egy pillanatra összekapcsolódott elménk. - Menj és keresd meg a lányt! Veled megy Intruder és Tron is - ne okozzatok csalódást! - érkezett a rejtett síkokon az üzenet s én csak bólintottam válaszul. Nem szokásom csalódást okozni. Nem szokásom kudarcot vallani. S mikor beljebb verekedtük magunkat egy folyosón, hogy futva induljunk el, mögöttünk egyre távolodott a csata zaja. Áldozati oltárt kerestünk - vagy bármi mást, ahol megtalálhatjuk a lányt. Minél hamarabb, annál jobb.            Kivédtem egy csapást, átbucskáztam a fejemen és hasbaszúrtam egy okvetetlenkedőt - hogy aztán beleálljak egy, Tetünek szánt vágásba. Mert ez volt a dologom. Mert hiába voltam nő, bírtam a Sárkány erejét. Mutáns - sokak számára a szó egyet jelentett a sétáló pestissel, az eleven rontással. De ez mára megváltozott - én változtattam meg. A Családban elfogadtak - még akkor is elfogadtak volna, ha nem bizonyítok nap mint nap. Tüzet fújtam az előttem álló arcába s mikor az hátralépett, a halálba lépett; egy pillanat s nem maradtak köröttem ellenfelek. Szép voltam - állították a férfiak. Tudtam, hogy némely csak azért mondja, hogy kipróbálja, milyen a szerelem egy olyannal. Őket megöltem utána - a többiek élhettek, ha istenük nem vezérelte őket ismét utamba. Körbefordultam - jobbra előre széles folyosó volt, balra jóval kisebb; arra már el is indultak hárman. Miénk ez a másik - s mikor elmém hatalmával előretapogatództam, nem éreztem semmit. Az égvilágon semmit. Előresiettünk - mögöttünk egyre másra halottak szegélyezték az utat. És más rémségek emlékei - csapdák nem voltak ugyan, de túlvilági lények szolgálták Leah régvolt híveit. Az egyikkel való összecsapás majdnem tragédiába fordult - a falból lépett elő, s ha nem lenne oly szoros a lánc köztünk, nem tud elugrani a karcsú elf a rém elől, hogy aztán tüzes nyílvesszőket bocsásson rá. Az pedig sziklarengető üvöltéssel enyészett el. Talán jól is járt így - talán csak ez az egy lehetőség volt, hogy megmeneküljön kötése alól. És hamarosan feltárult előttünk a csillagtalan éjszaka feketeségével bíró központi csarnok. Mi pedig beléptünk, mert nem tehettünk mást. Mert ott, emberektől körülvéve ott volt az oltárhoz láncolva a lány, kiért annyira epedezik az a fiú oly messze innét. A szerelem mindenre képes. A szerelem ostobaságokra ragadtat. A szerelem nem más, mint a legfőbb gyengeség.            Kivédtem egy csapást, átbucskáztam a fejemen és hasbaszúrtam egy okvetetlenkedőt - hogy aztán beleálljak egy, Tetünek szánt vágásba. Mert ez volt a dologom. Mert hiába voltam nő, bírtam a Sárkány erejét. Mutáns - sokak számára a szó egyet jelentett a sétáló pestissel, az eleven rontással. De ez mára megváltozott - én változtattam meg. A Családban elfogadtak - még akkor is elfogadtak volna, ha nem bizonyítok nap mint nap. Tüzet fújtam az előttem álló arcába s mikor az hátralépett, a halálba lépett; egy pillanat s nem maradtak köröttem ellenfelek. Szép voltam - állították a férfiak. Tudtam, hogy némely csak azért mondja, hogy kipróbálja, milyen a szerelem egy olyannal. Őket megöltem utána - a többiek élhettek, ha istenük nem vezérelte őket ismét utamba. Körbefordultam - jobbra előre széles folyosó volt, balra jóval kisebb; arra már el is indultak hárman. Miénk ez a másik - s mikor elmém hatalmával előretapogatództam, nem éreztem semmit. Az égvilágon semmit. Előresiettünk - mögöttünk egyre másra halottak szegélyezték az utat. És más rémségek emlékei - csapdák nem voltak ugyan, de túlvilági lények szolgálták Leah régvolt híveit. Az egyikkel való összecsapás majdnem tragédiába fordult - a falból lépett elő, s ha nem lenne oly szoros a lánc köztünk, nem tud elugrani a karcsú elf a rém elől, hogy aztán tüzes nyílvesszőket bocsásson rá. Az pedig sziklarengető üvöltéssel enyészett el. Talán jól is járt így - talán csak ez az egy lehetőség volt, hogy megmeneküljön kötése alól. És hamarosan feltárult előttünk a csillagtalan éjszaka feketeségével bíró központi csarnok. Mi pedig beléptünk, mert nem tehettünk mást. Mert ott, emberektől körülvéve ott volt az oltárhoz láncolva a lány, kiért annyira epedezik az a fiú oly messze innét. A szerelem mindenre képes. A szerelem ostobaságokra ragadtat. A szerelem nem más, mint a legfőbb gyengeség. - Mit nem adnék érte, ha lenne egy jófajta íjam. Vagy legalább valamiféle dobónyíl - innen lehetetlen olyan pontosan célozni. -mérgelődött mellettem Intruder s én éreztem dühét. Körbenéztem - és láttam Tomot is, ahogyan a lehetőségeket veszi számba. Visszamenni nincs időnk - innen pedig csak egyféleképp avatkozhatunk a küzdelembe. Elővettem ezüst rúnákkal ékesített fegyverem, mely valaha egy tyrex lábcsontja volt. Két kézre kaptam, közben oldalt a többiek igéiket készítették elő. Nekem elég volt a karom ereje is. Előrecsaptam, s a barlang fala megremegett. Újra ütöttem, aztán még egyszer. S a rés hamarosan kitágult - s én előreengedtem Tomot. Kiáltásunk megremegtette a feketeséget - s köteleket ragadva ereszkedtünk le ellenfeleink mögé. Dornodon által segítve méregfelhőt küldtem ellenfeleink közé - Tom fekete felhőt idézett oda s elszürkült arccal buktak el a fekete s kék köpönyeget viselő kitagadottak. Padlót fogtam - s máris lendültem előre. Lecsaptam s egy test reccsenve roppant össze. Aztán tovább és tovább - előttem, az oltár túlfelén láttam, hogyan fizetnek vérükkel a többiek az idézett lények haláláért. A szakadárok vezetője, a kitagadott főpap már ott állt az oltár felett s kezében férfikarnyi penge tükrözte vissza a csillagtalan éjszaka feketeségét; emberkarnyi, számomra legfeljebb felkarnyi lehetett volna. s a lány - tágra nyílt szemekkel, kiáltani kész torokkal. De nem sikoltott - nézte, hogyan mormol megszállottan a hóhajú férfi, hóhéra és a Csontmarkú szakadára. Még feljebb emelte kezét s mellettem Intruder tört előre. Fennhangon kántált s odaátról visszhangként tört a csarnok teteje felé valaki válasza. Tom szintén furakodott az oltár felé; nem törődött a testét érő csapásokkal, nem törődött semmivel. Tudtam, hogy rá bízták a lányt, Ő vállalt felelősséget a lány épségéért. Elsöpörtem egy okvetetlenkedőt az útból, melynek elzuhanó hulláján megkapaszkodva jutott előre Tom s közben kerestem a választ kimondatlan kérdésemre. Miért nem lövi már le Tyberius? S akkor megláttam alakját, ahogyan egy bestiával viaskodik; mellette ősöktől örökölt íjja - darabokra törve. Nem volt esély - de ekkor hegymély hangon kezdett valaki mágiát idézni; oldalt a terem széle felé. Egy elesett háromfejű rémen állt - s nyakában a Káoszisten szimbóluma szinte lángolt. A barlang remegni kezdett, a főpap kibillent koncentrációjából. S a mágia egyre csak hullámzott az árnymanó körött - a semmiből villámok születtek, a szőr felállt a tarkómon. Majd mindenki lelassult ekkor - s én, bár sajnáltam az áldozatot, két kézre kapott fegyverem dobásra emeltem. Szép ívet írt le - hogy beszakítsa a kékköpenyes főpap fejét, elsöpörje testét. Abban a pillanatban fejeződött be a mágia, mit Trufa idézett; s mindenki visszazuhant a valóságba. - Illúzió. A megtévesztés istene mivel mással is vehetne erőt ellenfelein, ha semmi esély nincs. -mosolyogtam s felkaptam egy elejtett fegyvert. A többi már ment magától.            A lány kissé kábának látszott, de tudott mindenről, mi körötte történt. Túl sok vért pazarolt a Család ahhoz, hogy most hagyja veszni, így magam vettem kezelésbe. Visszaértünk a saját valóságunkba - ahol az idő valóban nem szállt tova. Vállamra szíjjazva pálcámmal kísértem a lányt kedvese elé - a fiú alig akart hinni a szemének. - A Család a legfontosabb. -mondtam nekik s bár ők nem figyelmeztek szavaimra, tudtam, hogy megmarad nekik örök emlékként az átélt néhány nap. A lány lelkéről eltüntettük a lenyomatot, mit viselt s teremtett tudattalanul prédát önnönmagából. - Legyetek egymáséi, sokasodjatok s ha fiaitok fiai megkérdik, miként lettetek egymáséi, mondjátok felszegett fejjel - a Család segített nektek. -tettem még hozzá, majd hátat fordítottam. A fiú utánnam lépett, keze vállamat kereste s közben úgy kérdezte. - Mit tehetek ezért, uram? Mit tehetek? - Juttasd a lány apjának eszébe, mit fogadott abban a kocsmában. Hogy hagyja, hogy lánya válasszon. És hogy ne nyomja lelketek semmi ármány - hogy betartsátok az örök törvényt; a család a legfontosabb. Szerzői megjegyzés: Próbáltam mindenkit legjobb tudásom szerint megformálni - ha botlások akadtak a történetben, elnézésteket kérem. Ajánlani pedig azoknak ajánlom, kik most léptek ebbe a Tudatba; bizonnyal hasznos tagjai lesznek a Családnak, s legközelebb már ők is szerepelhetnek majd egy hasonló történetben...