Gyengeség
írta: Bella Dezső (Dess)

Az este puhán hullott alá Zangrozra, mint ahogy az első hó hull messze nyugaton a Sárkány Hátának komor bérceire. Az árnyak növekedése előcsalogatta az éj gyermekeit, s a sötét sikátorok mélye megtelt hangjukkal. Öröm és bánat vegyült bennük, s a Család épületében üldögélő árnymanó eltöprengett, vajon számára melyik érkezik hamarosan. Komor hangulatban szopogatta karcos varkaudar pálinkáját, majd hirtelen mozdulattal nyakába kanyarította köpenyét; hogy társai - egy megtermett troll, kinek nyakában szintén a Csontarcú jele függött s egy szikár elf, ki friss testvérük volt - felháborodott horkantással nyugtázták alakjának lassú eltűnését, ahogy a ruhadarabba rejtőző mágia aktiválódva láthatatlanná tette. Még egy percig meredten bámulták a helyet, ahol nyoma veszett, majd egy vállrándítással visszatértek a csörgő kockákhoz, melyeket a Hosszúéltű hozott magával előző Tudatából. Mire Zangrozban az elf besöpörhette volna első nyereményét, halk pukkanassál egy apró alak materializálódott Roxat városának kereskedő negyedében. Megrázta magát, hogy a teleportálás okozta rosszullét távozzon amúgy is kóválygó fejéből, s sietős léptekkel az ékszerész díszes műhelyét célozta meg. Három apró koppantás, s már fel is tárult előtte az ajtó, előre megbeszélt jel volt ez, közte és a törpe mesterember között. A látogató még a házigazda háromlábnyi méretéhez képest is eltörpült, de őt ez nem zavarta, számtalan helyzetben fordította már javára ezt a "hátrány"-t, akik lebecsülték magasságát, hamar üveges tekintettel néztek fel rá, lábai előtt heverve... - Nos, kedves mester, elkészült már azzal, amivel megbíztam?! - hangja sírkövek csikorgásaként gördült elő. - Igen is meg nem is. - hangzott a válasz, majd a Kövek Gyermeke hátracsoszogott titkos szobájába s hamarost egy szikrázó medállal kezében tért vissza. - A keret már kész van, s szebbet Alanorban sem találhatna! Felhasználtam minden dolgot, mit rendelkezésemre bocsátott, a gyémántokat, a hideg tüzű zafírokat és a mithrillt, mely arannyal ötvözve Raia fényét szórja... - Nem érdekel a Napisten! - vágott közbe a vendég - A lényeget mond! A kép elkészült?! - Khmmm... khmmm, kedves nagyuram, az a rövid idő, mialatt a kép alanyát láthattam, túl rövid volt, s nem akartam egyre gyengülő emlékezetemre hagyatkozva... - Elég! Akkor most jól figyelj! - suttogta a manó, s tucatnyi fekete gyöngyöt szórt szét a pulton, tolvajláshoz szokott kezével pillanatok alatt tökéletes körbe rendezte őket, majd néhány halk varázsszót vakkantott felettük a levegőbe, hogy a törpe hátán felmeredt a szőr, a szavakból áradó hideg még így a kandalló tüze mellett is megborzongatta. Orrán az okulárét feljebb nyomva az elhomályosuló, opálossá váló gyöngyök fölé hajolt. A kis gömbök belseje önálló életre kelt, fénygömbök s szivárványcsíkok örvénylettek bennük, miközben egyetlen karcsú alak képét mutatták, különböző szögekből. Az ékszerész ajkát önkéntelen nyögés hagyta el, mikor a kép kiélesedve egy gyönyörű elf nő bájait vetítették ki a messzeségből. - Alaposan nézd meg! - a szomorkás hang kissé megremegett a végén, hiszen őt is mindannyiszor megérintette a látvány. - Nem tudom sokáig fenntartani... S valóban a kis miniatűrök lassan elkezdtek halványodni, majd halk csengéssel sorra megpattanva kettéestek a gyöngyök. - El tudod készíteni?! - Igen... - a mesterember még mindig a pultra szegezte tekintetét - rögtön hozzálátok, három nap múlva nézzen vissza. - majd magában morogva hátrament. A látogató egy darabig nézett utána, majd észbekapva, sietve kilépett az üzletből. Még sok tennivaló várt rá az éjjel, hiszen a Család dolgait is el kell látni. A harmadik nap estéjén ismét zörgettek a kis kézműves ház ajtaján. A törpe szó nélkül engedte beljebb látogatóját, és hozta elé az elkészült remekművet. A manó kedvtelve forgatta az apró medált, mit a mester adott át neki puha, fekete bársonypárnán egy kis ládikóban. Gyönyörű darab volt, értett az ékszerekhez, s tudta, most valami olyasmit tart kezében, ami nem egy tanonc próbaműve, hanem egy igazi, mesterségéhez kiválóan értő "művész" alkotása. Szinte érezte a beleölt hosszú-hosszú, kínkeservesen aprólékos munkával eltel órák minden percét. A medál életrekelt ujjai között. A kandalló tüzénél mintha egy másik világba tekintett volna, ahogy a mithrill-indák által közrefogott képre nézett. Egy szőke, hosszú hajú, zöld szemű elf nő tekintet ki hajkoronájának sátra alól, azzal az huncut, csibészes mosollyal, ami rabulejtette szívét. Elmerengve forgatta, s közben lelke messzejárt, ott, azon az éjszakán, mikor egy tábortűz mellett ellopott pár röpke órát a nő életéből. Igen, ezt is lopta, mint oly sok mindent életében. Soha nem adtak neki semmit sem ingyen, örömmel, erővel elvenni régen gyenge volt, most persze már más a helyzet, de akkoriban csak a lopás maradt, mint egyetlen megoldás gondjaira. Csendes nyári este volt, útja messze a Ragnari Síkságokon keresztül vezetett, nem pihent napnyugtával, inas teste megszokta, hogy álló hétig ne álljon meg, csak rövidebb pihenőkre. Most is halk, térölelő léptekkel haladt előre a pusztában, mikor előtte egy domb takarásából hirtelen felbukkanva tábortűz fénye ütötte meg szemét. Óvatosan körbejárta, nem akart semmit sem a véletlenre vagy a jószerencsére bízni, nem egyszer fordult már elő vele, hogy nyakában napszimbólumot viselő alak támadt neki, minden figyelmeztetés nélkül. Ám itt valaki más táplálta a haldokló tüzet. Gyorsan elmormolta a 'jellemrejtés' rúnaigéit, s mintha véletlenül tenné azt, fejét lehajtva, vallása jelét köpenye alárejtve belépett a fénykörbe. A nő elöször megriadt, de miután megpillantotta semlegesnek tükröződő auráját, megnyugodott és széles mosollyal invitálta a tűz mellé. Órák teltek el üres fecsegésekkel Borax tetteiről, az újonnan megnyílt térkapuk rejtelmeiről, s a manó egyre jobban elveszett a smaragd szempár mélyén, az állandóan mosolyra húzodó ajkak szögletében. Nem tudta megtenni, amit elöször akart, mikor meglátta, keze elengedte árnyéktőrének markolatát, sietve elköszönt s mostanáig zavartan bolyongott, nem találta a helyét. Egészen mostanáig, ráakadt egy ősi tekercsre. Egy réges-régen elporladt árnymanó boszorkány hagyatékában pihent egész eddig a fóliáns. Senki sem tudta, mire való, ő is csak különös gyűjtőszenvedélyének köszönheti, hogy most az övé. Rengeteg aranyba és vérbe került, míg kiderítette pontos funkcióját. Egyszeri alkalomra szóló bűvige van a dohos grákóbőrre róva, mely kiszakítja az áldozat lelkét, és megköti egy tárgyban, mit az áldozat vére locsolt. Most megvan minden ami a tervéhez kell, a tekercs, a medál. Zavartan tért vissza a való világba gondolatai közül. Csuklyája alól gyors pillantással felmérte a kimerült törpét. Nem lenne ellenfele még ereje teljében sem, de nem szerette a fizikális erőszakot. - Derék munkát végeztél, mesteruram, fizetséged megduplázom. A törpe szemében mohó szikrák gyúltak, és tömpe ujjai mohón fonódtak a felé nyújtott, dagadó erszény köré. - Oh, nem érdemlem meg, nagyságos uram. - szavait meghazudtoló fürgességgel bontotta ki a szütyőt, s kivéve egy érmét, a manóra kacsintva fogával próbálta ki, igazi-e. Az apró alak halvány mosollyal nyugtázta, hogy nem kellett csalódnia a jó törpe szokásokban. Precízek, kemények, nyakasak, de amint aranyat látnak kitör belőlük a kapzsiság. Ez lett a mester végzete is, amint ajkai érintették az éjszaka kezdetén gondosan preparált érmét, a toxyl azonnal megtette hatását. Szemei fennakadtak, izmai elernyedtek és csendes sóhajjal zuhant az asztal mellé. A manó fölé hajolt, csendes imájába foglalta az eltávozó lélek nevét, s ura, a Csontarcú kegyébe ajánlotta. Amint végzett a rövid szertartással, tekintete az erszényre siklott, amit áldozata még most is görcsösen szorongatott markában. Homlokát ráncolta, kivette az egyre merevebb ujjak közül, méricskélte egy darabig, majd egy másik erszénnyel megtoldva az asztalra helyezte. A törpe megdolgozott hátramaradt családja jólétéért. Óvatosan átlépett a fekvő test felett, s halkan betette maga mögött a műhely ajtaját.         A dolog nehezebbik része még hátra volt. Napokig várt, csendben az árnyakból figyelve a törpe házatáját. Az özvegy annak rendeje és módja szerint megsiratta férjét, díszes temetést rendezett, de már egy hétre rá szemezni kezdett a kováccsal. Semmi nem mutatta, hogy esetleg bosszút tervezne, gyilkosa ellen, nem kutatta nyomát, belenyugodott sorsába. És ezzel aláírta felmentő ítéletét. A manó figyelme most másfelé fordult, órákat töltött el óvatos tapogatózással a tudati térben, éjszakánként, mikor magányos útját járta a Család szolgálatában, kristálygömbök felett görnyedezett. Egy alakot keresett, egy törékeny, karscú alakot. S egyik éjjel sikerrel járt fáradozása. Áldotta szerencséjét, hiszen az elf magányosan szunnyadt egy szent liget apró tisztásán, hamis biztonságérzetbe ringatva magát. Már csak azt kellett megvárnia, mikor mélyül el annyira az álma, hogy tervezett akcióját ne vegye észre. Mikor az apró halmokkal ékeskedő mellkas egyenletesen süllyedt és emelkedett, a manó félredobta a kristálygömböt, és nemrég szerzett varázslatával az elf közvetlen közelébe teleportálta magát. Az elkövetkezők gyerekjátéknak tüntek számára, a medált és a tekercset az elf keze ügyébe csempészni, egy kísérőlevéllel, s utánna eltünni az árnyak között. Kényelmetlen volt ébren töltenie az éjszakát a szúrós bokrok és cserjék között, de ajkait összeszorítva várta terve beteljesedését. A távoli dombokra lassan felgördült a vérvörös Nap, majd egyre erősödő fénye végigcirógatta a nő arcát. A meleg, vagy a madarak éneke ébresztette-e fel, nem tudni, lassan ébredő tudata egy szép, új nap elé nézett bizakodva. Halk örömsikkantások-kal vette észre a mellette heverő kis csomagot. Arcán türelmetlen mosollyal olvasta végig a levelet: "Kedvesem! Tudom, mostanában elhanyagoltalak, s kissé eltávolodtunk egymástól. Tudod, nekem is ugyanolyan fontos, hogy mikor tudlak végre oltár elé kísérni, de most fontos ügyek szólítanak távol tőled. Egy jó barátomat kértem meg, hogy juttassa el hozzád ajándékom, hogy mikor ránézel, mindig én jussak az eszedbe. Szerető párod Ui:Az ajándék mellé egy, az angyalok nyelvén íródott verset is küldök, kérlek olvasd fel, hogy szavaid visszhangot vessenek lelkemben száz mérföldröl onnan is..." Az elf hosszasan csodálta a kis ékszert, mikor rejtekéből előlépett az árnymanó. Halkan közelebb lépkedett, majd a nő mögött megállva megszólalt: - Megtettem, amit kért tőlem... Most te is tedd meg neki, amit kért... - H-h-hogy? Hát, te hoztad el nekem tőle? - hitetlen pillantás kísérte a kérdést. - Igen. Már régről ismerjük egymást. - a hazug szavak könnyedén törtek fel belőle - Hadd segítsek. S már nyúlt is a medál felé, óvatos mozdulattal tűzte fel az elf mellére, azonban ügyetlen volt, legalábbis annak tette a mozdulatot, s apró vércsepp színezte be az ékszer tűjének hegyét. A nő azonban nem is vette tudomásul, kissé felszisszent, szemei már mohón falták a tekercs furcsa, érthetetlen szavait. - Szerinted van ennek értelme?! - fordult kérdőn a nála kisebb alak felé. - Ki tudja, de ő kérte tőled, s nem hiszem, hogy meg lehetne tagadni egy szerelmes kérését... - a manó hangja elfulladt. Jó, megteszem. - bólintott a másik, s csengő hangján elkezdte felolvasni a mágiával terhes szöveget. Csak a legvégső sornál érezte meg, hogy valami nincs rendben, ahogy ajkát elhagyta az utolsó szó is, alakja megremegett, ködpamacsokká oszlott, csak a medál vílágított vakító fényesen mellén. Aztán egy villanás és a ködfoltok eltünő páraként szívódtak fel a medálba. A manót hátravetette a hirtelen robbanás, s mikor magához tért, már csak az ékszert találta a fűben a nő helyén. Felvette, s komoran konstatálta, hogy a miniatür életre kelt benne. Élt, lélegzett és az ővé volt, senki másé. Gyorsan körbepislantott, a medált elrejtette legtitkosabb zsebébe a szívéhez közel. Tudta, nem fogja rajta kívül halandó lélek látni. Mert még a Család tagjának is lehet gyengesége, csak senki nem tudhat róla...