Háló
írta: Nagy Tibor (Citeso)
lektorálta: Nagy Zoltán (Ci)
Hegedűs Gábor (Wizax)

Indulatosan megrázta a fejét és megkérdezte ismét. Ha jobban figyeltem volna, akkor talán észreveszenm a szavaiba szőtt mágiát. - Akkor hát szavadat adod? - Igen. Megteszek mindent, amiben megállapodtunk. -mondtam én és nem tudtam, hogy ezt most nem szeghetem meg. Erősebb volt Testvéreimnek tett ígéreteimnél is. Erősebb, mert mágia kötötte abból a fajtából, amit még a Teremtéskor adtak a gondolkodó lényeknek. - Rendben. Akkor hát útjaink elválnak. Akkor találkozunk ismét, amikor az Istenek úgy akarják. Helyesebben mikor Istened úgy akarja. - A Hálószövő útjait nem fürkészem. Ha akarata az lesz, hogy találkozzunk, bizonnyal össze-futnak majd útjaink. -egyeztem bele én is, aztán Ő hátat fordított és eltűnt a sötétben. A khar szót használtam rá; saját népem nyelvén ez sokmindent jelenthetett. Eredtileg öreget jelentett, ha a hangsúly a szó elején volt - halottat, ha a végén. Népemben nagyra tartottuk az öregeket - azok, akik negyvenedik évükben jártak, már kiérdemelték ezt a nevet -, hisz a férfiak hamarabb haltak, egész életszemléletük okán, a nőket pedig elvitte a láz. Na és az éhezés. Troll voltam - sosem adott okot semmi arra, hogy büszke legyek rá, én valahogy mégis büszke voltam, hogy az Ősök vére bennem folyt. Közel voltam ahhoz, amit az emberek a vadon szóval illetnek. Én magam voltam a Vadon. Nem istenem okán - nem is totemem miatt, melyet követtem. Véremnek, egész életemnek lehetett köze hozzá. Az Őrületnek, amelyet bírtam. Ami elvezetett elmém legmélyére, előhozta az Vadat, ha szükség volt rá. S mivel azt az életet éltem, amit, bizony gyakorta volt rá szükség . Talán ezért csak Testvéreim tartottak ki mellettem, no meg néhányan az Ősök véréből. Elindultam én is a khar után. Öregebb volt, mint bárki, akit eddig ismertem bármelyik fajból. És nem csak az évek miatt, amik elteltek felette. Nem csak az élettapasztalata miatt, ami nagyobb volt, mint bárkié még régen a családban. A jelenlegiben nem biztos - egyesek közülük félisteni lények méltányolását elnyerők voltak . A Sárkány Védencei között. A labirintus bonyolultnak épülhetett, de az évek sokat egyszerűsítettek rajta. Az leomlott, kidőlt falak, elkopott, álcájukat vesztett rejtekajtók, és persze a felhalmozott tapasztalatok; mind-mind egyszerűvé tették a dolgomat. Furcsa volt, hogy itt találkoztam vele. Furcsa volt, amit kért. Viszont megígértem és egyenlőre nem is akartam megváltoztatni a szavam, ami - köztünk szólva -nem jelentett túl sokat számomra. Hazugságok Atyjának nevezték egyesek - és igazuk lehetett. De sosem igazán. Nem lehet leírni egyetlen jelzővel egy istent - még a Csalfát sem. A Hazug Fények Urát, a Csontarcút, vagy épp a Tűzurat sem. Én láttam immár a második istent is teljességében - előbb a Világok Pusztítóját, most pedig a Sokarcút. Illetve a Hálószövőt - aki csak az egyik megtestesülése volt az ég tudja mennyi arca közül. Talán ezért volt az, hogy én, kit már felszenteltek papi hivatásához, nem tudtam felismerni Tetü totemét. Márha követett egyáltalán ilyet. Én a Hálószövő útját jártam; nagyon erős volt, erős, mint a Család és mint a karom, mely könnyedén elroppanthatta egy elf nyakát, ahogyan volt is már rá példa. És mikor felpattantam hátasomra a szabad ég alatt és elindultam egy találkozóra, már más járt a fejembe. A találkozó. Testvéremmel. És mikor megláttam, már tudtam, hogy kár volt eddig várni. Hiányát éreztem a társaságának. Sokakkal voltam így - vele különösképp. - Örülök, hogy látlak, Clod. - Én is Dess. -mondtam és megöleltem. Nem volt nehéz dolgom - árnymanó volt, az alacsonyabbik fajtából, de lélekben nem egy olyan felé emelkedett, akik nagyobbnak születtek, mint Ő. Az apró termet csak még veszélyesebbé tette; akik termete alapján ítélték meg, hamar csúfúl járták.Valaha olvastam - igen, bírtam a betűvetés adományát - valahol: "A lélek nagyságához semmi sem mérhető. Néha oly parány testekben lakozik, hogy nem imered fel először, de megadatik majd, hogy felismerd. Bízz a szívedben." Milyen igaz - Min gondolkozol? Mostanában kissé lassabb vagy, mint régen. -jegyezte meg fanyar mosollyal. Alattomos szúrás volt; el is vártam tőle. - Nem én vagyok az, ki egyfolytában elfut a csatákból. - Igaz, Te ottmaradsz és csak az a hitvány gyík ment meg. – vágta, rá, mintha előre tudta volna, mit felelek. - Ha már az Éket viselem, maradnom kell. – mentegetőztem, igaz, nem túl nagy meggyőződéssel. - Hamarosan nem fogod viselni és akkor a Köpeny után elveszted ezt is. – legyintett, ezért én is legyintettem; - Nem bánom. Megérdemli más - láttam, mit tett, rászolgált. - Ebben egyetértünk. Megérdemelte. Illetve meg fogja érdemelni. Már nincs messze a nap. - Valóban nincs. Mondd, mit csinálsz mostanában? Látom, lelkedre új bélyeg került. Kivel akaszkodtál össze? – váltott témát hirtelen. Én csak értetlenkedtem. - Rajtam? Tévedsz, Testvér. Rajtam nincs semmi. -mondtam, és, hogy igazoljam magam, behúnytam a szemem. Köszönet a Sárkánynak, amiért engem választott arra, hogy az Éket viseljem. Láttam olyanokat, amiket más nem. Láttam a kasztrotér változásait, láttam a megfogalmazódó varázslatokat a térben. És láttam a lekemen elhelyezkedő bélyeget is. A bélyeget, mely csak úgy kerülhetett fel, ha én is beleegyezek. Ezek szerint beleegyeztem; alig pár órája. És immár tudtam, hogy most nem állhatok szavam ellen. Nyeltem egyet és Dessre néztem. - Mégis igazad van. Köszönet éles szemednek. - Ez esetben elmondanád, mi is ez? – érdeklődött, s szemében különös szikrák villantak. - Egy becsületjel. Egy jurthas; és ha nem teszem meg, amit kér tőlem, először szenvedni, majd nem mindennapi kínok között pusztulni fogok. A Hálószövő ismeri a viccet. – mosolyogtam, de ez a mosoly nem volt egy csepp vidámságot sem tükrözött. - Leah pedig boldog lesz, hogy elemésztheti lelkedet, ifjú. – szólt és én azt kívántam, hogy az ő mosolya ne lenne ilyen derűs - ilyen gúnyos. - Valóban. Ha sor kerül rá, de ezt nem hiszem. Mint a Hálót, ezt is szövik és bontják egyszerre. Nem csak egyvalakitől függ pillanatnyi állása. Ideje indulnom. A Sárkány kísérjen! - A Sárkány legyen veled is. Majd legközelebb hosszabban beszélgetünk. – intett és már el is fordult, hoyg útjára induljon. - Igen. Hosszabban. Ha máshogy nem, majd kifaggatod a hullámat – kiáltottam utána - Te értesz hozzá, tudom jól !!! Aztán, mert úgy hozta kedvem, felkacagtam         A Torony magas volt és bár a Hálószövőhöz méltóan úgy kúsztam a falakon felfelé, mintha nem is vonatkoznának rám azok a törvények, melyeket megszegni halandónak csak nagyritkán van lehetősége s akkor sem mindig elég ereje, én mégis kivártam. Vártam arra, amit nemrég intéztem garmadányi pénzért. Vártam és nem kellett csalódnom. Egy hatalmas Banyapók - hasonlatos leki totememhez - kezdett el felkúszni hozzám. A kiégett földön sívó szél illett hangulatomhoz; bár most a lekemen égő jel nyugodni hagyott, mégis borongós volt a hangulatom. Aztán elindultam a Banyapók mögött. Ha Ő nem is tudta, én benne voltam az elméjében; miként a bábmester a zsinórók végén rángó bábot, úgy irányítottam ösztöneit . Én vettem rá, hogy most oda induljon vadászni, ahová egyetlen épelméjű lény, vagy vadászösztöneire hallgató állat sem merészkedne. Most mégis felfelé kapaszkodott és én mögötte haladtam, kissé lemaradva. Bántam, hogy egyet a Hálószövő kivetülései közül el kell pusztítanom, de bíztam benne, hogy ereje kitart addig, amíg elmenekülhet és tudtam, hogy megannyi petéjéből, melyet indulása előtt lerakott egy biztonságos zugban, tucatnyi utódja fog kikelni. Áldásomat adtam rájuk - tudtam, hogy ezek a pókok kiváltképp eszesek lesznek, felruházva azzal a rosszindulatú intelligenciával, mely megkülönbözteti az állatokat a szörnyetegektől. A Torony teteje hamarosan feltűnt - én pedig, - -- lecsatolva a polip szívókákkal ékített karkötőket magamról - felkészültem, hogy beljebb jussak. Holmi drakón akarta megállítani a pókot, aki egyből nekiesett, mire én elengedtem mentális fonalam végéről. A Banypók ölnivágyása elvégezte a többit, én pedig, elkerülve a hadakozókat, beljebb futottam. Hatalmas léptekkel rohantam - rejtőköpenyem követte a mögöttem lévő falak kaotikus mintájának szinezetét. Gyorsan elértem oda, ahová kívánkoztam és a neheze még csak ezután következett. Minden léptemet megfontoltam. Láttam, hogy tűnik fel a kosfejes alak. Láttam, mit visel. És láttam, hogy senki és semmi vagyok az Ő hatalmához képest. Illetve csak majdnem. Egyvalamiben nem kerekedhetett felém és én most éppen ezt íz erőt akartam ellenefordítani. Kiléptem a baljós fénybe, hagytam, rejtőköpenyem hadd omoljon le a vállamról. Ott álltam a Nothermanti báró előtt. Az előtt, ki nevet is birtokolt magának - és nem félte hangoztatni is azt. Először meglepedten nézett rám és én könnyed mozdulattal hajítottam le vállamról a rejtőköpenyt. - A fejedért jöttem, khar. Védd magad. -szóltam de szándékoltas nem mozdultam. Ő először hangosan nevetett - időközben a kinti csatazajok elhaltak, hogy ki győzött, nem tudhattam -, majd egy félig elfelejtett nyelv szavait mormolta. Ismertem őket és tudtam, hogy hogyan védekezek ellenük. Nem védővarázslatokkal - nem is lett volna esélyem, első szavaival úgy tépte szét gyenge védelmemet, mint ahogy én valaha a kegyelemért nyüszítő boltosok torkát téptem fel. Amikor varázslatai lecsaptak rám, én megnyitottam előtte elmémet. Hagytam, hadd hatoljanak lelkem mélyére. Hagytam, hadd érjén el a Sárkány által biztosított társaim egyikéhez a pusztító mágia, aki olyan mérvű védelem oltalmában várta, amihez nem sok foghatót hoztak még létre a világban az Ezüstmágusok bukása óta. Nekem semmi bántódásom sem esett - a Sárkánytanya védelmében lévő társam hasonlóképp csak szelét érezte a támadásnak. És tudtam, hogy a bélyeg, mely fondorlattal ramtétetett, meggyengült kissé, de még nem eléggé. - Csak ennyit tudsz, barátom? Úgy hittem, erősebb vagy. Sajnálatos beismerni a vereséget - dehát... –gyúnyolódtam volna tovább is, de erre újabb varázslatokkal felelt. És én vártam arra az egyre, ami csak nem akart jönni. Egy létsíkkal és egy csatornával odébb a Sárkánytanya, az álnok jók általunk most kihasznált épülete egyre csak nyelte el a csapásokat. A tudati tér beleremegett - de bírt volna még többet is. Tudtam és ezért tovább ingereltem, ócsároltam, szavakkal, s – mi tagadás – mozdulatokkal is, míg el nem jött az a varázslat, amire annyira vártam. Mikor megpróbálta megtisztítani lelkemet és testemet mindentől, hogy eltörölje jelenemet és múltamat, én csak egyvalamire figyeltem. Hogy a jurthas eltűntjön. S mikor eltisztította lelkemről, nem maradt más dolgom, csak, hogy birokra keljek az erővel és megóvjam értelmemet. Nem volt könnyű – ám az Őrület sikltó zsongásába merülve sikerült, s ekkor csak mentálisan utasítanom kellett őrsárkányomat, hogy repítsen messzire; ekkép kikerülve a Toronyból elindulhattam immár mindenfajta késztetés nélkül, saját szabad akaratomból a helyre, ami eleddig annyira égetett. Mögöttem egy megperzselődött, de még élő és lélegző Banyapók futott hét lábán a kiégett földek egy, csak általa ismert pontja felé. Úgy intettem utána, ahogy bajtársaim után szoktam, s Maszkom alatt úgy vigyorogtam, mint egy őrült. Elvégre őrült vagyok         Mikor beléptema helyre, mintha semmi sem változott volna. Ugyanúgy sötét és áporodott szagú volt. Én nem bántam - sötétben jobban láttam, mint fajtársaim; varázslat ülte meg érzékeimet és így megpillanthattam azt, aki miatt idejöttem. - Elvégezted amit ígértél. - El. Most pedig vedd le lelkemről a jelet. – mordultam fel és a haragot nem kellett színlelenem. - Azért csak várjunk egy kicsit. Tudod, a jel nem csak, hogy sietségre bíztat, de más előnyökkel is szolgál. Ha elég ideig viseled, hatalmat nyerek feletted, és ez az idő bőven elég számomra, hisz értelmed csírája csak az enyémnek. Ahogyan minden hozzád hasonlónak. Gyermeknép vagytok. Most pedig tedd meg amit akarok. Először is gyere ide. Így. Látod, megy ez gyermek, s most... -de nem folytathatta. Lándzsám átjárta mellét. Gyermeknép. Valóban. De sose bízd el magad - egy alapos ember ellenőrizte volna, hogy még mindig rajta van -e a jel azon, akit megbélyegzett. Khar volt immár. Halott. - Dess, megtennél valamit? – kérdeztem hátra sem fordulva, hisz tudtam, hogy mindig ott van ha igazán szükségem van rá. - Persze. – jött a válasz. - Intézd el, hogy örökre istenednél raboskodjon ez a féreg. Kincsei a tieid lehetnek. Engem nem érdekelnek . - Rendben. Méltányos ajánlat. – felelte, aztán baljós felhangokkal ékes hangon kacagott - Magam is így vélem. – rúgtam a földön heverő alakba. Úgy hevert ott, akár egy döglött kutya. Meg kell tanulnia annak a féregnek, hogy a Pók szolgáit nem burkolhatja senki sem hálóba, s ez a lecke igazán csak a halállal kezdődik...