Kolosszus, Sárkány, Gyűrű
írta: Nagy Tibor (Citeso)
lektorálta: Nagy Zoltán (Ci)

Zangroz ékességei úgy ragyogtak az éjszaka szerteszét szórt fényeiben, mintha valóban földre hullott csillagok lettek volna. Ha az égből figyeltem volna, vagy olyformán, mint ahogyan Borax, ily néven már a hatodik nézhette volna a piramis tetejéről, melyen ült, bizonyára odakapom tekintetem a zajos negyedekre, hogy aztán - hisz én bizonnyal évezredekkel túlélem őket - atyai mosollyal nézzek másfelé. Zangroz csillagai közé tartozott a Piroslámpás Ház - Elenios papnőinek otthona, kik bőven áldoztak istennőjük oltárán nap, mint nap, éj mint éj. És ide tartozott a város másik végén terpeszkedő Aréna, vagy épp a pénz és mágia istenének, Fairlightnak bankja. Na és persze a Kaszinó - körülötte nálánál sokkalta kisebb és gyarlóbb intézményekkel, hol bármely istennek áldását lehetett kérni, szerencsehozó talizmánokat, fétiseket és biztos tippeket lehetett kapni; jó pénzért, mert az itteniek is elsődlegesnek tekintették a meggazdagodást, mint rokonaik délen vagy északon. Az embernép szapora volt és úgy kajtatott a hírnév és pénz után, mintha bármi is múlna ezen. Na és persze itt volt a városban a Klán is; láthatatlanul, árnyékként terpeszkedve megannyi felé - suttogták, kezük elér a legeldugodtabb helyekig. Én tudtam, hol keressem őket - hát elkerültem rendre azokat a helyeket. Tudtam, előbb vagy utóbb úgy is találkozom velük, de nem siettettem a dolgot. Ötszáz arany járt a fejemért, ha valaki bemutatta volna a Klán egyik emberénél; jobbnak láttam hát, ha nem siettetem a találkozást. Zangroz úgy emelkedett a közeli mocsár és a messzi hegyek között, ami még engem is elismerésre méltatott. Pedig ők csak percnyi ember lények voltak, így feleslegesen törekedtek a tökéletes felé; oly munkájuk sohasem lesz, mint megannyi évvel ezelőtt fajtám bármely városának utolsó tanoncának. De azok a városok már letűntek - és meg kellett állapítanom, hogy ez a város kitűnik a népek átlagos hasonszőrű otthonai közül. Talán ezért telepedett itt meg a Klán; vagy mert nem lett volna helye Roxat városában, a Skorpiók otthonában. Nagy levegőt vettem, tüdőm csak egyre tágult és tágult, míg elérte azt a méretet, ami még egy trollnak is tisztességére vállt volna. Egyszerre fújtam ki a levegőt, majd - hisz ez is a rítushoz tartozott, mielőtt bármihez is hozzákezdenék - összecsaptam kezeimet. Kezdődhet. Úgy érzetem, újra én vagyok a Sárkány választottja - Kova, a törpe. És valóban - rajtam múlott most életünk és halálunk.         Körbenéztem a teremben - és meglepően jó véleménnyel voltam a látottakról. Kova mellettem magában dörmögött, de csak azért, mert ő maga ilyen dolgokban ezerszer magasabbra tette a mércét. Törpe volt - fajtájának minden igényével a tökéletességre törekvéssel a hasonló dolgokban. De én személy szerint ennél nem is tudtam volna jobbat elképzelni. Valaha tömlöc lehetett, vagy valamiféle raktár - ma nem volt más, csak egy elhagyott, nyirkos, bármelyik pillanatban beomolni kész lyuk. Patkányok és menekvők menedéke; pont nekünk való. Kova szokatlanul szélesen gesztikulálva mutatta azt, amit én is tudtam; és elmosolyodtam néhány megjegyzésére. - Nem számít, hogy nyirkos, vagy hideg. Az sem, hogy ilyen mocskos - a falak jó állapotban vannak, igaz? - Igen. És ha aládúcolom még néhány helyen, ha... - Ez a te feladatod. Nekem mindegy, hogy viszed végbe, csak napfordulóra kész legyen. Ami pénzt kérsz, megkapod - embert azonban magadnak kell választanod. Nem dolgozhatunk külsősökkel - és arra is vigyázz, nehogy nyomunkra vezessen a lehozott anyag. Légy óvatos! -mondtam neki, feledtébb szükségtelenül. Nem volt bolond; ha az lett volna, sohasem került volna a Családba, sohasem választja akarata érvényesítőjének a Sárkány - és szerettem volna hinni, hogy nem hiába lettem én az utóda. Hátat fordítottam a helynek és a csatornák útvesztőjén át a felszínre jutottam, hogy saját dolgom után néztem. A Sokarcú a megmondhatója, volt elég dolgom nekem is.         Ma már majd minden pénzem feltettem - de nem volt szükség arra, hogy nyerjek. Én, a többiekkel ellentétben nem éreztem szükségesnek a nyerést - felettébb más szándékom volt a játékkal. Azzal a pénzmennyiséggel, amivel eljöttem ide s a hetek folyamán eljátszottam, nyugaton kisebb várost vehetnék, vagy alapíthatnék egyet. De most nem ez volt a lényeg. Pénz volt elég - Zangroz kaszinójának - melyet tudva - tudván a helyi tolvajcéh finanszírozott, s a bevétel is az ő zsebükbe vándorolt - tulajdonosainak figyelmét azonban nehezebb kiérdemelni. Idelátogatásom első napjaiban testőrt is fogadtam magam mellé - nem mintha bármi szükségem lett volna rá. Esetlen volt, és bár nálam egy arasznyi vas sem volt, bármelyik pillanatban a földre küldhettem volna, akár nyílt harcban is. Szükségem volt rá, s nem csak az álca fenntartására - mikor az egyik próbálkozó tolvajsüldőt elkapattam vele, többé nem jelentkezett, s hamarost másik került a helyére. Ő már jobb volt és biztosabban védett a tolvajok ellen. Nem hitték, hogy tudom, de maga a fegyveres is a Klánt szolgálta. Kifigyelte minden lépésem - s mikor érdemesnek találtattam, a kaszinó felső szintjére, a nagy ragadozók barlangjába is bebocsájtást nyertem. Érdekes az emberi elme - akkor a legsebezhetőbb, amikor úgy hiszi, ő irányít mindenkit. Szem előtt tartottam őt is, de éreztem, hogy most én voltam az, aki felülkerekedett ebben az árnyékjátékban. Most pedig ott ültem a bársonyszékben, kezemben öt lappal - egyiken egy Kráken nyújtogatta megannyi csápjait felém, egy másikon Kentaúr szegezte lándzsáját ellenfelének. A maradék három sem igért sok jót - egy Quwarg, következő dobásom jelöltje, egy Törpe, melynek legendákba illő bárd volt kezében és végezetül egy Őzsuta. A legjobb mind közül - ha szerencsém van, még talán húzok is hozzá valamit. Nem voltak így együtt túl jók ezek a lapok, az asztal mesterkezek által csiszolt lapján pedig már ötszintes tornyokba rendeződött az aranytallérok sora. Kész vagyon. Még ahhoz képest is, hogy mit veszítettem lent. Dobtam a rossz emlékű tücsköt - ha nem gyógyították volna be azt a sebet hosszas ráolvasások, még most is emlékként hordoznám azt a sebet az arcomon azzal a háromembernyi féreggel dúló harcnak. Helyette kaptam egy Tornyot - ez a Kentaúrral már ígért valamit. Öten voltunk az asztal körül - bár úgy tettem, mintha nem tudtam volna, most mindenki ellenem volt. Helyesebben értem. Hagytak, hadd nyerjek - és nem is lepődtem meg, mikor az eltávozó Törpe helyébe egy Mammut érkezett. Terítettem - senkinek nem volt erősebbje a hatvannégyet érő sornál, melyet a Torony, a Mammut és az Őzsuta alkotott. Ha nem húzom be azt a Mammutot, tizenhatot sem ér az egész együtt - de így én voltam a győztes. Nem figyeltem az osztó kezére, mint affajta született szerencselegény. Besöpörtem a pénzt, érméket dobtam a személyzetnek, és bár marasztaltak, gyorsan távoztam. Tudtam, hogy ezzel idegessé teszem őket. Tudtam, hogy előbbre hozzák leendő megkopasztásom idejét. Még talán egy vagy két nap. Addig is újonnan szerzett pénzemet testőrömnek adott dupla zsolddal és a közeli kuplerájban szórtam. Éltem az életet. Hamarosan úgyis vége lesz mindennek. Amikor megismerik a nevem. Amit a Család hagyott rám - Ronel, a Kíméletlen.         Tolvaj voltam világ életemben. És eme szokásomat újjászületésem első napjaiban sem hagytam abba. A Villámkezű. Így hívattam magam - és rászolgáltam a névre. Aztán, ahogy teltek az évek, kiteljesedett tudományom. Átkeltem a csatornán, és ott is folytattam amit elkezdtem. Dolgoztam majd mindenkinek - és most ez a tudás felettébb hasznos volt. Ismertem a Zangroziak gyűrűjét is; azonosító és sértetlenséget biztosító jelkép kelet városaiban. Ismertem - és gyűlöltem. Mert hiába dolgoztam azoknak, akiknek, ők azt akarták, legyek a Klán tagja. Nemet mondtam - és többé már nem voltam szivesen látott vendég ott, ahol azelőtt a tudásomnak kijáró tisztelet övezett. Úgy menekültem a fogadóból, hogy csak azt vittem magammal, amit hirtelenjében a kezembe akadt. Az ablak szolgált akkor ajtóként - s még így is jól jártam, hogy egyáltalán életben maradtam. Nyugatra menekültem a pusztába s a városokban csak akkor tűntem fel, ha feltétlen szükséges volt. De most eljött a bosszú ideje. A jós álom, mi akkor ért, midőn a Sákány Védettjei közé léptem, nem csalatott meg. A csillagos ég felé fordítottam fejem és hangos nevetésem messzire űzte a felhőket az égen. Bosszú. Imádkoztam Leahhoz, hogy szenvedéseik az Ő birodalmában hosszúak és keservesek legyenek.         Sosem hittem volna, hogy sor kerül erre. Egy álló évet dolgoztam végig, napjaim jószerivel csak abból álltak, hogy ott ügyködtem a laboratóriumban. Mellettem mindig ott érezhettem Sorgost az Ezüstszakállút - a Főmágust. Hosszú és fáradságos munka volt a bizalmába férkőzni; és csak ezután jött a neheze. Az öreg megszállott kutató volt, mind újabb és újabb feladatot szánt magának, melyeket aztán oly könnyedén oldott meg, hogy abba belekáprázott a szemem. Gnóm voltam - fogékony a mágia iránt s engem is vonzottak a felfedezések. Mégis - ez az öreg szégyenbe hozta az összes általam ismert varázslót s nekem is új célt nyitott. Sikeresen becsaptam - nem látott át mágiából mintázott pajzsomon, mert úgy hitte, nem létezik semmi az általa ismert varázslóformákon túl. Ostoba volt s ez volt az a pont, mikor rádöbbentem esendőségére. Istenem hatalmán nem látott keresztül; s innentől úgy irányítottam, ahogy kedvem szottyant. Lassan léptem elő személyes segédjéé, s nem állítom, hogy nem tanultam semmit - de azután elérkezett az a pont, amikor elindítottam a lejtőn. Mire képes a csatorna mellett húzódó energiafal? -tettem fel a kérdést. S hosszú kísérletezések során felmértük határait. Erős volt; nemhiába volt benne a fóliánsok szerint tucatnyi varázsló többhónapos munkája. De keresztül lehetett törni; és most, hogy véglegesen megértettem, hogyan, én voltam az egyetlen, aki képes volt nyugatról áthozni embereket. A másik, ki még tudója volt a titoknak, mit fővesztés terhe mellett tiltottak s a felé irányuló kutatást halállal büntették, vérbe fagyva hevert önnön birodalma, a megannyi alakú üvegcsék között. Tőrt szúrtam a hátába, majd egyetlen mozdulattal eltörtem a nyakát. Puszta kézzel. Még hogy erőtlenek ezek a kezek - attól mert nevem is viselte értelmemet, nem jelentett kihívást a tett. IQ Bajnok. Az eleddig legtitkosabb varázslat egyedüli tudója. És most ideje volt, hogy megtegyem azt, amire már lassan egy éve készültem - mögöttem pedig tűzbe borult utóbbi hónapjaim otthona.         A házak itt az én mércém szerint túl magasra nőttek. Túlontúl magasra. Bár lehet, hogy csak az én magasságom hagyott maga után valami kívánnivalót - elvégre manó voltam, a legalacsonyabb faj gyermeke. Mégsem vetemedett senki arra, hogy kigúnyoljon; keservesen fizetett volna arcátlanságáért. Arcom egy kicsit piszakos volt, hisz régen fürödtem már; a bogarak mégis elkerültek - talán azért mert hányadtatásaim első hónapjaiban ínyenclakomának számítottak volna, s talán még ma sem vetném meg őket. Úgy jutottam át a csatornán, mint eleddig szinte senki fia nem - száraz lábbal. Szükség volt rám - nemhiába. Én voltam az, akit legkönnyebben nézhettek holmi utcagyereknek. És csak egy kis játékba tellett, hogy azt higyje mindenki, hogy az is vagyok. Hitem, a lehetőséget adott erre az átváltozásra. És én csak mosolyogtam, fogaim sötéten övezték a barlangot, melybe vezettek. Figyeltem, és tanultam. Tudtam, hogy még néhány nap és vagy a csatornák nyelnek el, vagy a Klán soroz be. Vártam - és erszényeim tartalma egyre csak nőtt. A Klán jól jár majd velem; maga sem tudja, milyen jól...         Körbenéztem a teremben - mindenfelé sürgő - forgó szolgák, hivatalnokok Fairlight szimbólumával a nyakukban. Nem kellett sokáig várnom; hamarrost elém lépett egy közüllük. Mosolygott, mint mindenki, akinek szívügye a pénz s kedvesét reméli a másiktól - hát visszamosolyogtam én is. Árnymanó voltam; a többiek Trufának, ellenségeim megannyi változatos néven hívtak. És volt belőlük bőven - szereztem nem egyet előző és mostani életemben is. Az előzőben - mielőtt beavatottja nem lettem a Hitnek; mielőtt Dögvésszel nem szenteltünk templomot. Viszályt szítottam és Káoszt arattam; hogy aztán továbbálljak. Így talált rám a Család is - épp nem tartoztam senkihez és nem kellettem senkinek. De ők befogadtak - s most megtettem, mit kívánt tőlem a Család érdeke. Eszembe ötlött halálom napja. Menekültem a nap elől, melyet megjósoltak annyi évvel ezelőtt. Hogy mikor és hol fogok meghalni. És valóban eljött a nap és valóban meghaltam. Porhüvelyem vészelte csak át az egészet. Lelkem pedig immár a Leghatalmasabb Úr szolgálatában tette mindazt, amit tennie kellett. Amit diktált mindaz, ami megszületett azon a napon, mikor elfüstölt az áldozat a rúnakőről s a kőevő lelke sikoltva lett az Övé. Magam sem tudom, mi célból jöttem most ide - de megtettem, amit meg kellett. Itt voltam most és pár szó váltása után elindultunk - gondosan kikerülve a titánkolosszust - egy lefelé vezető lépcsőn. - Értéke biztonságban lesz, míg visszatér. Mit is mondott, mennyi idő lesz az? - Még nem említettem, mert magam sem tudom. De amennyiben előre kifizetem egy évre az említett összeget, gondolom nem lesz semmi fennakadás. -válogattam meg a szavaimat. Régen beszéltem már igy - s az övembe tűzött dísztelen tartóban, melyben az eszméléssemel egyidős penge nyugodott, éhséget éreztem; s valóban, a bankár széles háta kecsegtető célpont volt. "Nem ezért jöttünk." -intéztem egy gondolathullámot a tőr felé; ő tűrte a helyreigazítást, de a maga egyszerű és igen hatásos módján tovább lüktette felém a maga éhségét. Független tudat lakozott benne; nem egy egyszerű varázslat. Egy vámpír lelke volt belefoglalva - legalábbis valami hasonlóé, amit Dögvész a maga síkján ejtett tőrbe s használt fel. Ennek eredményeképp nekem is jutott az elorzott életerőtől - s sarkallt egyre újabb és újabb élőlények leterítésére. Elhagytunk egy igen jól őrzőtt átjárót - feltekintettem egy pillanatra s láttam a vasrostélyt, mely egyetlen pillanat alatt lecsukódhat s rekesztheti kint azt a behatolót, ki eljutott idáig; hogy aztán a közeli titánkolosszus elvegye a kedvét a további garázdálkodástól. Aztán megérkeztünk egy vasrácsokból álló ajtóhoz; s mikor az kinyílt, hallottam a halkan elsuttogott varázsszót. Mágikus zár - kitart a legerősebb nyomás alatt, a legfurfangosabb zárnyitónak is ellenszegül. Beljebb jutottunk - a kulcs eltűnt kisérőm zsebeinek egyikében, de nem bántam. A varázsszó ismerete nélkül úgy sem tudnám használni. Körös - körül megannyi láda állt; ezek egyikéhez léptünk s szembe fordult velem az eleddig előttem haladó vezetőm. - Itt is volnánk. Kérem azt az erszényt. - Tessék. Köszönöm - hamarosan visszatérek érte. Ám ha nem... - Akkor árverés útjára bocsájtjuk. - Rendben. -bólintottam. Az erszényben nem volt szinte semmi értékes - sokkal több volt az a pénz, amit az egy éves őrzésre adtam át. Kifelé haladva még jobban eszembe véstem az utat, amin idefelé jöttünk - s kilépve az utcára az egyik sikátor felé indultam; hogy a csatornákba ereszkedve folytathassam utam.         Kova csodát tett - a valamikori kis lyuk, ahová jelenleg viselt ruhámban még a lábamat sem tettem volna be, most szinte minden igényt kielégített. A falat jónéhány helyen aládúcolta, drága szőnyegek borították a falakat, a padlót. A bejutáshoz először is furmányos csapdákat kellett kikerülni, másodszor pedig a vasalt ajtón kellett bejutni. Jófajta munka volt - erős tölgy, vasalt, szegecsekkel erősített. Képes feltartóztatni bárkit; mégha tucatnyian is lennének odakint, még akkor is fertályórányi időt biztosítana. Bőven eleget, hogy a külön kiépített hátsó járaton elhagyhassuk a helyet. Kiváló munka - menedék, főhadiszállás, raktár. Körbenéztem a belső termen, melyet több fal átütésével növeltek ekkorára. Az asztal körül már ott ültek a többiek; megannyi velejéig romlott alak, megannyi harcos, pap, varázstudó. Én is letelepedtem közéjük és bólintottam az asztalra zsúfolt tervek láttán. - Hát ide is eljutottunk, Tetü. -szólt hozzám a legterjedelmesebb mindőnk közül. - Igen, Kytáv. És csak most jön a java. -néztem körbe az asztal körül ülökön. Intruder szándékoltan Kytáv mellett ült, csupasz keze a másiké mellett volt; izmos volt, akár a másik, s hiába volt ember, felvette volna a harcot vele bármilyen erőpróbában. Nem messze tőlük Tyberius ült - elf létére igencsak megtermett s bár sokan kételkedtek volna szálkás kezeinek erejében, én láttam, miként emelt fel egy kézzel s tartott ki egy teli boroshordót; elfek közül még egy erősebbet nem láttam. A többiek is ott ültek az asztal körül - Nagash, Tron, ki kedvtelve nézte a vele szemben ülő Aranyesőt, ki mindig emlékezetembe juttatta a tőlem balra ülő fiam anyját. Ketten nem lehettek itt; végzetes hiba lett volna, ha együtt látnak minket. Barakka az ajtó mellől nézett ránk; az őrség szerepe most rá hárult, s a kémlelőnyílásokon gyakran kikémlelt s én tudtam, hogy bizton nem lephet meg senki sem minket. Kova, kinek munkáját dícsérte a menedék, az egyik tartóoszlopnak dőlve hallgatta a beszélgetést; tudta már, miről lesz szó, hisz évekkel ezelőtt az ő fejéből pattant ki az ötlet. Tom karba fonta kezeit, úgy szemlélte kedvtelve a környezetét; tudta, hogy a lényeget hamarosan megtudja majd, a kérdések ráérnek később is. Fajtársa, Trufa ki hittársa volt mindkettőnknek, épp pohara mélyét szemlélte. IQ Bajnok, kinek érdeme volt az, hogy mindenki itt lehetett s ki feláldozott egy évet életéből, hogy kitanulja a varázslatot, mi lehetővé tette tervemet. - Akkor végre minket is beavathatnátok. -szólalt meg egyikük. Fiatal volt; vére még oly erővel fűtötte belülről, mint engem fűtött régen. Fiam volt; és hittársam. Rámosolyogtam Judásra, majd folytattam mondandómat. - Jóval egy évvel ezelőtt kezdődött az egész. -kezdtem bele, hátradőlve az elegáns fotelben, mely az asztalfőn állt. - Még Kova fejében született meg az ötlet - ami azonban az évek során sokat változott, míg mához egy évre belekezdtünk. Mint tudjátok, Zangroz városa a Klán városa; és nem egyszer ütköztünk már meg velük. Mi mindannyian erősek vagyunk, mind testben, mind lélekben - ők azonban számosak és mindenhol ott vannak. Összetűzéseink folyamán nem egyszer okoztunk már fájó veszteségeket a másiknak; és most azért vagyunk itt, hogy minden eddigit felülmúljunk. Köszönet mindeninek, aki itt van; köszönet mindenkinek, aki megtette, mit a terv megkövetelt. -bólintások minden oldalról. Azok, kik mágia segítségével szöktek át a nyugati részről, tudtam, mindent megtennének cserébe; nem sokaknak adatott még meg, hogy ily könnyedén ezen az oldalon teremjenek. Elmondtam mindent, lépésről lépésre; s akik még nem ismertek mindent, most hihetetlenkedő mosollyal arcukon bólintottak kérdésemre, hogy megteszik -e, mire kérem őket.         A Klán valóban nem váratott sokáig - s valóban úgy történt minden, ahogy Tom megjósolta. Dolgozott már velük; tudta, hogy hogyan fogják velem felvenni a kapcsolatot. Egy kocsmában történt; ültem és néztem korsóm alját. Közben jeget fújtam belsejében; a Halál rúnája úgy kapcsolódott össze a Hidegével, hogy szinte már nem is kellett erölködnöm felidézésével. Kedvenc varázslatom volt - szinte vágytam az érzésre, mikor ellenfelem a jégsugár alatt megvonaglik s rajtam elégedettség vesz erőt. A korsó immár meggyengült - a sör maradéka hamar belefagyott a repedésekbe; vizezhették. Vártam egy percet - aztán jött az a kötekedő alak, mintha rendelésre tenné. A kocsma majd minden tagja figyelte a jelenetet - s tudtam, hogy nem vallhatok kudarcot. Méltatlan lenne hozzám, a Bűn Hercegéhez. Olyan irányból jött, hogy nem láthattam - majd mikor mögém ért, keze lendült s szétzúzta fejemen korsóját. Fájhatott volna, ha nem készítem fel magam s nem mozdulok el az utolsó pillanatban, hogy máshol érjen az ütés. Megfordultam; a megannyi nézelődő között ott voltak a Klán szemei is. Az alak ellencsapásra számíthatott, mert úgy feszült, mint egy felajzott íj - én azonban csak az előzőleg már meggyengített korsót felemelve azt is széttörtem arcomon. Ránéztem, miután eldobtam kezemből a korsó egyetlen ép darabját, annak fülét, és láttam, hogyan válik egy pillanat alatt falfehérré. Hátraléptem - s én megvetően köptem az irányába. A kocsmába visszatért az élet és én távoztam onnan; tudtam, hogy csak két utcát kell mennem s utólérnek a Klán emberei. Tagságot ajánlanak majd - s én már a szavaimat fontolgattam, hogy miként tűnjek húzódozónak, s hogyan mondjak végül igent.         Árnymanónak lenni sok helyütt előnnyel jár. A ritka kivételhez tartozik azonban az a hely, ahol most én is töltöttem időmet megannyi cifra ruhás dámával és falfehér arisztokrata úrral együtt. A kaszinóba persze beengedtek engem is - de odabent szúrós szemmel figyelték minden lépésem. Játszottam és kimért mozdulatokkal nyertem vagy veszettem. Jó napom volt - nem álltam egyetlen aranyló érmével rosszabban most sem, mint amikor elkezdtem játszani. Mindenki rám figyelt az asztalok körül ingázó ficsúrok közül, társamnak, Intrudernek nem volt nehéz dolga alig három asztallal arrébb - pedig ő csak fél szemmel bírt, s gyakorta megbámulják félelmetesen izmos kezét. De csak ember volt - s a tisztességes játékot figyelők nem vettek tudomást róla. Nem mintha valamilyen trükköt akart volna kivitelezni; egyszerűen csak várt valakire, rejtett bal kezében két tárggyal. Egy csomag pakli és egy talizmán. Mindkettő azok ismertetőjele, akik nyerésre játszanak. Elvigyorodtam, és mert nem bírtam megállni, hangosan dobtam érméimet az asztal közepére. - A Dor Blazeer klánra, emberek! És különösen rám! -nevettem az arcukba. Apám tervei jól haladtak. Mosolyogtam rájuk, lapos pillantásokat vetettem a fogdmegekre, kik feltűnően sokan járkáltak az asztalom körül, majd a meglepett arcokba nevettem.         Újra itt voltam a kaszinóban, mint tegnap este és azelőtt, meg azelőtt. Eljátszottam minden petákomat, de ma pénzt vettem fel nagy nyilvánosan a bankban s bizonygattam testőrömnek, hogy most mellémáll majd a szerencse. Úgy lesz! Már harmadik napja nem nyertem, csak vesztettem sorra. Persze ügyesen csinálták a dolgot; és mivel testőröm bizonyára értesítette már a dologról őket, bizonnyal felkészültek az utolsó csapásra. Felsétáltam a lépcsők során, átfurakodtam az emberek gyűrűjén és bólintottam az ismerősöknek. Ott voltak mind a ketten. Judás és Intruder. Az utóbbi felé közeledtem, egy elnyújtott kanyarral. Engem a bejáratnál kellőképp átvizsgáltak már, mikor testem többször is hozzáért egy másik férfiéhoz; de mint már annyiszor, most se találtak nálam se kártyalapot, se bűbájos tárgyakat. Elléptem Intruder mellett, aki egy pillanatig hátranyújtotta bal karjának tenyerét, melyet eddig dologtalanul lóbált a teste mellett. Felmarkoltam belőle az adományokat - senki sem vette észre a villanásnyi közjátékot, még szemfüles testőrzőm is elkapta fejét mikor egy harsány nevetést hallott nem egészen három asztallal odébb. A talizmán egyből nyakamba vándorolt - ez volt a leggyengébb pont, itt bukhattunk volna el, de nem történt semmi ilyesmi. Balom, mintha csak arcomat akarta volna ellenőrizni, hogy a borbély valóban olyan munkát végzett, mint szokott, végigsimított arcomon s az apró talizmán a nyakamba került. A pakli, mely átkerült másik kezembe, lassan feltöltötte külön eme alkalomra szabbatott zubbonyom ujjának rejtett zsebeit. Nyerni fogok. Megtudják, miért is viselem a Kíméletlen nevet...         Felálltam az asztaltól és egy pillantást sem vetettem távolodó társamra. Látszólag dühösen távoztam - elvesztettem csekélyke pénzem -, de lelkem mélyén széles mosollyal bámultam az arcokba. Egy fertályóra múltán Judás is utánam jött s együtt ereszekedtünk le a csatornákba, hogy visszatérjünk - jelentést tenni, a folytatásról gondoskodni. Most már minden Ronelen múlt.         A Palotaőr erős lap volt - a Védőangyallal együtt még erősebb. Mosollyal viszonoztam ellenfeleim kifejezéstelen arcvonásait, miközben dobtam a másik három lapot. Nem kaptam semmi jót - de csak egy újabb mozdulatomba került, s máris egy Driád, egy Sárkány és egy Hős legyen a kezembe. Csaltak; az osztójuk rezzenéstelen arccal osztott alulról, váltott paklit, vagy épp variálta a sorrendet, ujjai oly táncos ügyességgel mozogtak, hogy már társaim között is ritkaságszámba ment volna a dolog. Halmoztam a tétet, fintorokkal tarkítottam néhány ellenlépést, majd nyertem. Paklit cseréltek - s én hagytam, hadd bukjak egy nagyot. - Eltörölhetnénk az emelés felső határát? Szeretnék visszanyerni valamicskét a pénzemből. -rájuk néztem, szememben megjátszott rémület. - Barátok között vagy. Persze, hogy engedjük. - Köszönöm. -szóltam, lapot kértem, majd apránként növeltem a pénzem. Aztán észrevettem a fejmozdulatot, meg az intést a kézzel; és tudtam, hogy itt az ideje az utolsó játszmának. Denevért kaptam, Félholddal, Szigonnyal együtt. Melléjük Őrtornyot, Zsoldost. Jó lapok. Nem olyan jók, de jó lapok. Cseréltem - csak a Denevér maradt és a Félhold. Kaptam egy Napfogyatkozást, egy Besurranót és egy Éji Találkát. Iszonyat erős kombináció - alig néhány van, ami legyőzheti. Emeltem a tétet, szem előtt tartva, hogy ne mutassak túl sokat örömömből. Tartották - és tovább emeltek. Kezdtem belejönni; a határt, mellyel legfeljebb emelhettem s mit az imént töröltettem el, most léptem át, majdnem háromszorosan. Már nem is raktam középre semmit, csak mondtam, mit teszek. Ők viszontemeltek, csak egyvalaki maradt, ki lépést tartott velem. Tudtam, hogy maga a ház ellen játszom - s vele együtt a Klán ellen is. Tudtam azt is, hogy jobb lapja van mint nekem; de ez nem számított. Kristálypohárból bort kortyoltam, majd bólintottam az emelésre. - Van annyi pénze, Lord Londer? -kérdezte ellenfelem, mikor tovább emeltem. - Itt nincs - de ha hazaszalajtjuk szolgámat, ő elhozhatja a pénzesládámat; abban van elég fedezet. -szóltam, majd ránéztem szolgámra, kinek szeme láttára pakoltam a felvett kölcsönt a ládikóba s tudta, van benne annyi, hogy tarthassam az iramot; ahogy tudta mind, a teremben. De jól játszottak - ha nem tudtam volna, mit tudok, el is hittem volna, hogy csak a szolga bólintására engedi tovább a játékot. Emeltem, ismét emeltem, majd az asztalra dobtam lapjaim pihentetésképp, mikor kortyoltam ismét a poharamból. Mikor ismét felvettem a lapokat a kezembe, a Besurranó helyén már egy Éjsárkány üvöltött képembe. Magabiztosan mosolyogtam már a szemben ülőre és megkértem, terítsem. Mosolyogva tette meg - egy Sellő, egy Hajóskapitány, egy Kék Démon, egy Tengeri Kalóz és ráadásképp egy Krákendémon. Kilencvenhárom pont. Ha Besúrranóm lenne, mindössze nyolcvankilencet érne ötlapos sorom. Kiterítettem lapjaimat s az Éjsárkánnyal együtt már kilencvenötöt ért mindaz, mi az én részemen érte az asztalt. - Egy bizonylat is elég lesz, nem akarok ennyi pénzt magammal cipelni, köszönöm. -mosolyogtam a döbbent arcokra. Kiestek szerepükből egy pillanatra - ellenfelem egy pillanatra az osztóra villantotta szemét, de utánna lenyelte mérgét. - Természetesen. A város bankjában felveheti pénzét, ami pontosan -egy pillanatra elhallgatott, mintha számolna, pedig már régen tudta, mennyi is halmozódott fel az asztalon képzeletben -, egészen pontosan négyezerötszáz arany és még harminckettő - persze ha személyesen visszatér, átnyújthatjuk az összeget itt mához egy napra. Talán még nyer egy keveset is hozzá. -próbálkozott, de én csak a fejemet ingattam. - Inkább majd a bankban - és az a harmicvalahány legyen a személyzeté. -nagylelkűsködtem. - És köszönöm a bizonylatot uraim. Régen játszottam ilyen jót. -azzal felkaptam a darab papírt, melyen a hihetetlen szám és a kaszinó jele állt. Belső zsebembe tettem; és sietve távoztam. Az utcán, mihelyt a fogadóhoz értem, elbocsájtottam hűséges kutyaként minden mozdulatomat vigyázó szolgám, majd felsiettem szobámba. Már csak várnom kell - ujjasamból kiürítettem a lapokat, a kincset érő iratot elrejtettem a ládába, amit aztán betoltam az ágy alá. Gyorsan páncélt öltöttem, fegyver került a kezem ügyébe; s tudtam, hogy a többiek is elkészültek már.         Nem nehéz részegnek tettedned magad - ha átélted már néhányszor a élményt s valóban ittál már egy keveset; vagy sokat, ha úgy bírod a karcos varkaudar pálinkát, mint én. Ott feküdtem az asztalra borulva, csak nagy néha néztem körbe. Troll voltam - busa fejem úgy mozgott előbb az egyik, majd a másik irányba, mintha valóban bajos lenne számomra megérteni a világot. Társaim közül nem egy tett ugyanígy - mások láthatatlanságuk fedezékében vártak a falak mentén. Láttam, hogy megy fel az emeletre Ronel és tudtam, hogy sikerrel járt. Ránéztem oldalt Trufára, apró alakja pislantott felém - Tronra. Hamarosan pedig megérkeznek a Klán emberei. Nem becsülik semmire sem, ha valaki jobb náluk. De ez most nem számított. Itt voltunk majdnem mind. És hamarosan bizonyságot teszünk a Család erejéről.         Az ajtó úgy robbant be, mintha orkán dúlna odakint; pedig csak emberek jöttek be. Nyolcan. Vezetőjük kezén megcsillant a gyűrű - gyűlöletem tárgya. Bent voltak már - mindenki ugrásra készen állt s én ellépve a faltól ledobtam láthatatlanságomat. Felismert engem az elől haladó; arca egy pillanatig lelkének tükreként adta vissza döbbenetét. Aztán előresúlytottam - vér fröccsent s megelevenedtek az alakok a kocsma eleddig álmosító csendjében. Én pedig néma imát rebegtem Leahnak, hogy lehetőséget adott a bosszúra.         Gyorsan történt minden - de trófeát még így is szereztem. Lassúak voltak hozzánk képest, különösem hozzám képest. Lándzsával súlytottam előre s úgy szúrtam fel egy bérkéselőt, mint a magiszterek teszik megannyi furcsábbnál furcsább rovarral. Képébe nevettem s elképzeltem, milyen is lehet most találkozni istenemmel - de aztán oldalra pördültem, hogy védjek egy kardvágást. Testem hatalmas volt; nagyobb mint bárkié - ám mégsem érte penge a testem. Kytáv - ellenfeleim számára rettegés, barátaim számára erős támaszt jelent a név. Na meg háromszáz aranyat annak, ki levágott fejem a Klán elé viszi. Elmosolyodtam; ha úgy alakul ahogy terveztük, hamarosan személyesen járulhatok a Klán feje elé.         Ott ültünk az asztal körül és vártunk. Mindenki tenni akart valamit - láttam a szemükben. De vártunk. Szinte mindenki sebek nélkül úszta meg az alig tizenöt szívdobbanásnyi ideig tartó küzdelmet. Tom láthatólag elégedetten forgatta ujjai között a gyűrűt, melyet tulajdonosa ujjával együtt szerzett meg. Bólintottam, mire mindenki rám figyelt. Most ennyi is elég volt. - Hamarosan jelentkezik Dess. És akkor folytatjuk, amit elkezdtünk. Mire felkel a nap, már végzünk is. -mosolygok. Ők bólintottak, beszéd kezdődik. És én figyelek azon a rejtett síkon, hol csak a Sárkány kalauzolhat biztos kézzel.         Dess képe a kasztrosíkon mindig is egy kis távolságtartást hívott elő belőlem - mint ahogy mindenkiből, ki már közelről lett tanúja Leah hatalmának. Még én is, ki a Sárkány Kiválasztottja voltam, még számomra is kis tartást parancsolt a kavargó köd, a folyton alakját változtató hátas, mely ezúttal mögötte várakozott ura parancsára. A ködlovag, kinek formáját viselte a Herceg, közelebb lépett - s én bólintottam felé. Ő viszonozta üdvözletem s sisakrostélya alól égő szempár csapott ki. A kavargó köd beszéde közben kinyúlt s körbecsavart engem; nem mintha árthatott volna nekem, de zavart kissé. Hát megvontam a vállam s a Maffiózó, ki kasztro - társam volt már a kezdetek óta, s kinek kivetülése még hónapokkal ezelőtt Libertanban vigyázta érdekeinket, majd mikor megszűnt a hely létezni s ő dolga végezetlen maradt, magam mellé parancsoltam, s azóta kísért, előlépett, s a köd visszább szorult kissé. - Jó hírek, Tetü. -szólt Dess s én bólintottam. - Éppen ideje. Mondd a helyet és az időt. - Az Olajütők utcája. Két óra múlva. - Remek. -mondtam én, majd egy bólintás, és máris szétvált kasztrotestünk. Visszatérve a terembe, csak néhány utasítás, majd sietős tervezések. Eddig minden a megfelelő mederben folyik. Láttam, hogyan készülnek a többiek s én is felvérteztem magam mind az evilági, mind a más síkokról jövő támadások ellen. Könnyelműség lenne, ha ezen buknánk el. Ránéztem a gnóm mesterek munkáját dícsérő időjelzőre, majd elindultunk. Mögöttünk a búvóhely erőd gyanánt zárul be; a kevesek, kik más feladatot kaptak, még bírnak egy kis idővel. Egy egész kevéssel.         Mindig is utáltam túrni a földet. Egész életem születésemtől új életemig ebből állt; anyám még akkor is a földeken dolgozott, mikor már csak három hét volt érkezésemig. Aztán én is ezt tettem, mikor már nem szorultam mostohákra vagy testvéreim felügyeletére; vagy éppen nem voltam egy gödörben pólyásként, mely elkalandozásomat volt hivatott megakadályozni. Én voltam a legkisebb fiú; nem számíthattam az életben sok jóra. Kukoricát kapáltam, jószágot neveltem; mikor cseperedtem, egyre hamarabb keltem s egyre később feküdtem le. Napjaim robottal teltek; testvéreim beházasodtak néhány jobbsorsú családhoz vagy épp maguk alapítottak egyet. Az apai vagyont széthordták s az öreg - kinek hatvan robotév nyomta már vállát - nem látott lassan kiutat. Mikor anyám meghalt az utolsó gyerekkel, ki egyedüli kisebb volt nálamnál, végképp megtört. Még belekezdett egy bizonytalan vállalkozásba s én segítettem testvéreim zsebkendőnyi földjét művelni; közben csak forrt bennem a méreg, a többiek elkerültek s lassan megszakadt testvéreimmel is a kapcsolat. Apám egy reggel kiment az erdő szélére s kötelet vetett az egyik ágra, majd felakasztotta magát; s mikor földjének kiosztására került sor, én nem kaptam semmit. Kezem erős volt, hátamon elbírtam volna az egész falut - de nem volt miért maradnom. Keletnek mentem vagy három falut s éltem, ahogy élnem adatott. Azt a pár rezet hamar elköltöttem - utánna már csak tengődtem s csakhamar az uraság börtönében kötöttem ki. Gyűlöltem őt is, akárcsak a megannyi esztendőt, mely a földekre kárhoztatott - s mikor a Tűz eljött, hogy megszabadítson tömlöcömből s végezzen mindenki mással mérföldek távlatából, nem éreztem mást, csak egyfajta elégtételt. Hazatértem ugyan a térdig élő hamuban falumba; de csak hogy lássam, mi maradt meg belőle - az a látvány, mely végigkísért utamon keletnek. Eleinte hittem, hogy nincs vége; az elvermelt ételt mindenhol megettem, a testek lassan már nem jelentettek arcokat vagy hangokat. Keletnek haladtam - hogy miért, máig sem tudom. A faluk lassan eltűnedeztek; én csak mentem tovább s mikor már azt hittem vége, a földre rogytam. Nem volt erőm tovább menni - a Halál akkor megtépett és kiköpött - mert még volt bennem valami elevenség. Valami, ami hajtott tovább - s mikor láttam a zöld mezőket, tudtam már, hogy a vén Kaszásnak ezúttal várnia kell. Így érkeztem erre a földre, így lettem az, aki. Új életet kezdtem - s csak nagynéha tódul fel régi életem emléke. Csak a keserűség mardt meg belőle - s a hit, hogy nem leszek többé földtúr paraszt. Úr akartam tán lenni, ma sem tudom - de gyűlölet fűzött hozzájuk is. Így lettem az, aki - s most itt álltam az utcákon s néztem társam széles hátát, ahogy egyre vezetett tovább a szűk utcákon. Alig egy fertályórába került s ott voltunk a megadott helyen; s mikor kopogásunkra kérdés szállt, benyújtottuk a gyűrűt. Belülről morgás hallatszott, majd nyílt az ajtó - mi pedig egy szemvillanás alatt beözönlöttünk. A férfi, ki kinyitotta az ajtót, eszméletlenül terült el - Tyberius bizonyságát tette erejének. - Te menj arra. -szólt felém Tetü s én tettem a dolgom. A folyosók, mik elénk kerültek, messzi a föld alá vezettek - s mi sietve szedtük a lábunkat. Elsők között értem a folyosó végére s belülről feltünt Dess - mosolygott s a rácsot, mely eleddig elzárta utunkat sietve nyitotta ki. Továbbözönlöttünk; aztán megtorpantunk. Mindenfelől körbevettek minket a Klán emberei - s mire hátrapillantottam Tetüre, már az ő torkán is penge volt - egy karcsú árnymanó kéz fogta; ahogy követtem tekintetemmel a kezet, úgy érte el pillantásom forgatóját - a Bűn Hercegét. Ökölbe szorultak a kezeim; majd dologtalanul lógattam a testem mellett őket, mikor láttam, hogyan int fejével Tetü felénk. Nem mintha féltette volna magát - legalábbis nagyon reméltem, hogy nem. Dornodon papja voltam - tűzvörös szemeim úgy villantak elő csukjám alól, akárha égettek volna. Nagash - így hívtak mind és a Család volt számomra az élet. Semmit sem tettem, ha nem mondták volna ily helyzetben; s most is csak néztem, hogy fegyvereznek le minket. Visszafolytottam dühömet - csak a harag égett a szívem mélyén. Lesz még alkalom. Bizonnyal lesz még - nemhiába művelem az ökölharc fortélyait oly magas fokon.         Árnymanó voltam - nem is túl erős, nem is túl gyenge. Mikor kicsavarták kezemből az árnyéktőrt, mintha valóm egy részét vesztettem volna el; még régen, a csatorna túlpartján kaptam. "Neked adom, Barakka, mert úgy ítélem, Te vagy méltó rá." - szólt bennem most egy világ omlott össze. Hallottam a híreket, hogy nem szenvedi jelenlegi posztját most Dess; de soha nem hittem el. És most itt volt minden, előttem - s ahogyan elkobozták fegyvereinket, ahogy beljebb tereltek mint holmi állatokat, felgerjedt bennem a harag. Kytáv és Tetü is úgy nézett körbe, mintha bizony semmi nem történt volna - bennem nem volt ekkora önuralom. Ők megvoltak bizonnyal fegyvereik nélkül is; de én korántsem éreztem magam biztonságban. Istenem hatalmát gyűjtögettem - de még tartogattam kissé. Az, Aki Ismét Eljött Közénk nagy erőt ad híveinek. Chara-din most sem fog cserben hagyni. Elmosolyodtam - amiért ilyen kicsi voltam s látszólag nem lakozott bennem erő, nem fognak majd rám annyira figyelni. Megbűnhődnek majd a hibájukért. Hamarosan.         Bőrömbe fúródott egy lándzsa hegye s én kérdőn Tetüre néztem. Ez nem volt benne a tervben. Dess elárult minket. Tetü egy pillanatig a szemembe nézett s én megértettem a kimondatlan kérést. Tartogassuk az erőnket. Kytáv, a Sárkány Jobb arcának választottja voltam. Alvezér - s mint ilyen, mehettem a magam feje után. De az ököl is lehet olyan fegyver mint az élre fent penge. Vártam hát - s mert ezt nem tiltotta semmi, a Sárkány által üzenetet küldtem az ottmaradottaknak. Szükségük lesz rá.         Az ajtó láthatólag már nem sokáig bírja - keserű megállapítás. Rajtunk ütöttek s tudtuk is, hogy ki. Én maradtam itt, Ronellel, Aranyesővel s IQ Bajnokkal - Trufa az árnymanó, Ronel, kinek nem volt most tanácsos az utcákon mutatkoznia, IQ Bajnok a gnóm, kinek varázstudására most nem volt szükség s Aranyeső, a mutáns leányzó - ki nem kevéssé volt veszedelmes mint a nanda, ki bűverejével elorozza a szerencsétlen értékeit; majd életét. Hárman voltunk s türelmetlenül vártuk, hogy beszakadjon az ajtó. Harcolni akartunk s erőt venni a halálon; vissza is vonulhattunk volna, ám tudtuk, mi történt a többiekkel. Mi majd megmutatjuk, mit jelent a Maffia név! A szegecselt ajtónak már láthatólag nem kellett sok - s ekkor érkezett elménkbe a hívás - s egyként indultunk a kijárat felé. A hívás nem valami olyan, aminek nemet lehet mondani - s ezt ráadásul Fekete Tetü, választott vezetőnk küldte. Letéptük a falat óvó drapériát, majd a mögötte lévő lyukon át a külvilágba menekültünk. Mögöttünk csalódottan roppant ketté az ajtó; immár nem tudja feltartani a behatolókat. Naftát öntöttünk a járatba, mely menekülésünket biztosította - mögöttünk fájdalommal teli kiáltások és hörgések vertek visszhangot. Zangroz egyetlen olyan épülete felé igyekeztünk, mi bizonnyal védelmet biztosít számunkra; Elenios leányainak szentélye, a Piroslámpás Ház megfelelő védelmet biztosíthat számunkra.         Körbenéztem a teremben, ahová vezettek minket. Még ez is a talaj szintje alatt volt - őseimtől rám hagyott érzékeim tudatták velem, mindenfajta boszorkányság használata nélkül. Heten álltunk megannyi őrtől körülvéve. A terem túlsó felén egy asztal mögött vén öreg ült - csak a szeme csillogott a fáklyák fényénél. Rám nézett s én mosolyogva tekintettem a szemébe. - Sosem hittem volna, hogy ilyen kellemes lesz a veled való következő találkozás, Kova. - Én sem hittem volna, hogy egyáltalán találkozunk még. Nincs igazság - már rég a föld alatt kellene feküdnöd. - Megmosolyogtatsz még most is, törp barátom. Örülök, hogy itt vagytok mindannyian. Ugye még mindig olyan hűen követik utasításaid a többiek, barátom? - Majdnem. -néztem vissza rá. - Csak egyesek vannak, kik nem szeretik azt, mit én tenni készülök értük. -s vetettem egy pillantást az oldalvást álló Dessre. Ő szemvillanás nélkül tekintett rám, majd mellettem szólt valaki. - Velem kell beszélned, vénség. - Igen? Ki vagy Te, tolvaj barátom? - Az, kinek szava a legtöbbet ér most minálunk. - Ha valóban így van, akkor veled kell szót váltanom. A neven Girontha. - Az enyém Fekete Tetü. Hazudnék, ha azt mondanám, örülök a találkozásnak. - Ellentétben velem. És barátaimmal. -szólt s a falak mellől több tucat torokból harsant a nevetés. Körbetekintettem s kértem a Sárkányt, tekintsen le ránk.         A Piroslámpás Ház, főleg így este, nagy forgalomnak örvendett. Itt vártam - s nem hiába. Apám azokkal a szavakkal bocsájtott el, hogy várjam itt meg azokat, kik a rejtekhelyen maradtak, ha történni fog valami. És nem kételkedtem benne, hogy történni fog. Ha ő mondja, bizonnyal oka van. S hamarosan feltűntek mind - először Trufa, majd Ronel és az apró gnóm, maga mellett Aranyesővel. Megálltak velem szemben - s én mondtam nekik, mit hivatott volt mondanom. - A hívást Tetü küldte - s hozzám vezetett. Arra vagyunk hivatottak, hogy kiszabadítsuk a többieket; s a Sárkány emésszen el bennünket, ha nem járunk sikerrel. -fogadkoztam s kérdeznem sem kellett, láttam, hogy egyetértenek. Tudtam, merre kell vezérelnem lépteinket - s hamarosan elnyelt minket a sikátorok sötéte.         Fél szemem volt csak, de bizonyos szempontból élesebben láttam, mint ők valaha is fognak. A görnyedt hátú vénség fogatlan mosolyával vihogott s közben én átkoztam azt a férget. - Varkaudarok tettek erőszakot ork anyádon, te féreg. -sziszegtem s közben vártam, hogy reagáljon valamivel. De csak széles mosollyal nézett rám s nem vette fel a sértéseket. - Baar ork szüli egyetlen gyermeked majd, ki átharapja torkod egyetlen rezedért mit előtte koldultál. Hetedíziglen leszel átkozott. te is tudod, hogy visszatérünk - mint ahogy visszatértünk már nemegyszer. - Épp jókor toppantak be, barátaim. Szükségünk lenne valakire, akik elvállalják tettünk felelősségét - egyfajta bűnbakra, ugye érthető vagyok. -mosolygott, de bár ne tette volna. Visszaidézett olyan emlékeket, melyeket nem akartam látni. Annak a banyának is ilyen fogai voltak. Akkor, már - már századéveknek tetsző távolban. Tharr lovagja voltam akkor - igazságot osztottam, bármennyire fájt is az embereknek és nem is kértek volna belőle legszívesebben. Akkor akadtam az anyókára - az erdőben élt s én felvilágosításért jöttem hozzá. Öreg volt s boszorkány hírében állt; s nem átallott megbabonázni. Nem tartott soká, alig egy pillanatig - de nem felejtem el azt a percet. Végeztem vele - engem senki se próbáljon elbolondítani. De az a pillanat életem végéig kísérteni fog. Lángok öleltek körül, és jégként olvadtam szerteszét. Majd feltűnt egy arc - ami folyamatosan hullámzott és ráismertem az elbeszélésekből Leahra. Enyém leszel - ígérte. Enyém leszel, Tharr szolgája. Ma már nem jelent számomra semmit az ígérete. A Sokarcút szolgáltam s csak nevettem a halálon. Az én lelkem felett nem bírt hatalommal. Gyermek volt csupán, mint mindazon istenkezdemény, akár csak a többi. Nagyot fordult azóta az életem; küzdöttem Raia hívei ellen, küzdöttem Elenios csalfa szolgálói ellen. És tagja voltam a Családnak. Erős voltam - izmaim nem hagytak cserben; az a gyermekisten nem vehette el erőmet. Nem vehette el azt, ami a legfontosabb volt. S megtanultam másként látni a dolgokat. S most Dess elárulta mindazt, miben hittem. Ha Tetü nem szól, nekiugrottam volna. De hittem benne. Hittársam volt és letéteményese ama igazságnak, melyben hittem. Tovább beszélt a vénség, de én nem is figyeltem rá. Azt akarta tenni, mit mi is akartunk; elhárítani a fejére szálló bűnt. Tolvajlás - nem is akárkitől. Meglöktek s ez visszarepített a jelenbe. Kétfelé választották a csapatunkat, majd minket jobbfelé, a többieket balfelé terelték. Mint a birkákat. Ki akartam törni, de észrevettem a mások által észrevehetetlen jeleket. Tetü nem akart harcot. Nem mintha értettem volna, de engedelmeskedtem. Kytáv jobboldalt, Tron baloldalt, mögöttem Tyberius. Sokáig tarott az út, míg odaértünk a cellákhoz. Vastag rácsok. Valamikor értékeket tartottak bent - kizárt legalábbis, hogy a Klán saját börtönnel bírjon. Ámbár - ha tudták, hogy jövünk, ha valóban olyan hatalommal bírnak, mint sejthető, akár igaz is lehet. Leültem a priccsre - nemhiába, míg Tharr lovagja voltam, nem jutottam hasonló helyekre. Elmosolyodtam - de nem is fogok sokáig itt maradni.         Előre vittek minket - engem, Tomot, Barakkát, Kovát és Nagasht. A többeieket otthagyták egyfajta túszként - mi tagadás, és sem kockáztattam volna, hogy akár Tron akár Kytáv, akár Tyberius kitörjön. Így is nekem kellett lecsillapítanom őket - akkor és ott mindannyiunkat kardélre hányhattak volna. Így őket valamiféle tömlöc felé ráncigáltak; minket pedig a Klán vezére után. Ott volt Dess is - gyakran vetve felénk lapos pillantásokat. Mindig a felszín alatt maradtunk jártunkban; ám nem egy alkalommal közelítettük meg az utcák magasságát. Volt, mikor alig egy törpe magassága kellett volna, hogy az utcákra érkezzünk a csillagok vigyázó szeme alá. De mindannyiszor a felszín alatt maradtunk. Tudtam, hogy lesz még idő a szabadulásra; és mikor elérkeztünk arra a helyre, amire vártam, megtorpantam egy pillanatra. A mögöttem jövő martalóc keményen meglökött - és én a földre estem. - Kelj fel mocskos kis tolvaj! -kiáltott rám, s a sor megtorpant. Tudtam, hova igyekszünk s azt is, mi következik. Haragos pillantásokat vetettem rá - aztán egy gúnyos mosollyal bólintottam. Ekkor omlott be a járat teteje; s a porban öt eleven démon ugrott közénk. Volt köztük magas és alacsony - volt köztük széles és karcsú, férfi és nő. S kisérőink meglepetése sem lehetett volna ennél nagyobb. Ki is használtam a lehetőséget - az engem vigyázó alak felé ugrottam s kezéből kiütöttem fegyverét. Társaim egy pillanat múlva ugyanígy cselekedtek - s közben az újonnan érkezők keze meglendült, s a Klán tagjai közül öten estek hátra nagyot kiáltva; s én tudtam, hogy majd mind holtan értek földet. A Család tagjai érzékelték a kasztro-tér hullámzását; nem érte őket annyira felkészületlenül az, ami történt. Így már kiegyensúlyozottabb volt a várható összecsapás; ám még így is túlerőben volt az ellen s én nem szerettem a véletlenre bízni a fontos küzdelmeket. Így hát egy pillanatig koncentráltam, majd kiszálltam testemből, hogy közelebb csusszanjak egyvalaki testéhez. Tudatot manipulálni nem olyan nehéz, ha szorosabban vagytok összekötve, mint várandós anya a fiával. Okozhatsz a másiknak fájdalmat, segítheted vagy épp elzárhatod attól a világtól, mely oly színes és nagyszerű; s én csak nagy néha nyúltam ehhez a lehetőséghez. Mindig alapos indokom volt - s most sem nagyzásból tettem, amit tettem. IQ Bajnok elméje úgy nyílt meg, mint egy könyv, melyet félbehagytak s most üdvözli gazdáját s mutatja, hol is hagyta abba az olvasást. Mindig is elcsodálkoztam a fajok különbözőségén, ha azok elméjében jártam. A Család iránt érzett fanatikus hűség az ő elméjében is úgy lángolt, akár egy fáklya - ám számára volt még egy rész a tudatában, mely annyira nagy részt kanyarintott ki a rendelkezésre álló térből. A mágia iránt érzett elhivatottság és ösztönös érzék volt az, ami oly nagy szerepet játszott nála - s én elindultam elméjének útjain, hogy megtaláljam azt, mit kerestem. Nem sokáig tartott - majd egy csavarintás és a test, melyet egy pillanatig én uraltam, már el is kezdte kántálni a varázsige szavait. Mire visszatértem a testembe, már le is gördültek az utolsó igék ajkáról - s csakhamar a varázs hatása megannyi alakot lökött a folyosóra. Értetlenül pillantottak körbe, egyesek bőrükbe rajzolt rajzaikhoz kaptak, melyet a Családba fogadásukkor kaptak - ez vetette őket ide, ez vezette Bajnok igéit. Égető fájdalommal járt ugyan, de az áldozat minden bizonnyal megérte - immár teljes létszámban ott állt a Család, kik követtek a csatorna ezen partjára, kik rábólintottak a tervre, mely a mi elménkben született. S mikor a csatakiáltás megremegtette a folyosót, immár tudtam, hogy csakis győztesen kerülhetünk ki ebből a harcból - mint ahogyan mindegyikből, mit eleddig a Sárkány próbaként elénk tárt.         Tron - Kytáv fogadott testvére, a Család egyik tartóoszlopa, harcos és pap. Kezemben nem volt semmi - de ezek a mázsányi ökölcsapások megtették a hatásukat. Máris volt egy bikacsök a kezemben; a férfi, kitől elragadtam, még kétkezes bunkóként forgatta, de az én kezemben majdhogynem elveszett. Ütöttem vele és vér fröccsent - mikor feltűnt előttem az, akinek a vérére leginkább éheztem; Dess került elém. Súlytottam felé, ám valószínűtlenül gyorsan kerülte ki a csapásom. Gyors volt - ám a Sárkány által segített izmaimnál nem lehet gyorsabb - hittem. Újra közelebb szökkentem hát - ám csapásom így is csak a levegőt érte. Döbbenetemben megálltam egy pillanatra - s ez egy vérvörös csíkba került az oldalamon. Kilocssantottam az agyvelejét az okvetetlenkedőnek - s mikor Dess hátrébb ugrott s lecsapott egy neki hátra álló emberre, rádöbbentem, miért nem tagadta meg tőle az erőt a Sárkány. A Klán embere, bordái között a tőrrel előrebukott. Dess alrébblépett s istene kebelére küldött még egy okvetetlenkedőt - s ekkor már világos volt, kinek a javára fog eldőlni a csata. Elégedett voltam - még egy férfit Leah kebelére küldtem s hangos csatakiáltásomba, mely egyben győzelmünk jele is volt, beleremegtek ellenfeleink.         Körbenéztem - s elégedettségem egy pillanat alatt kétségbeesésbe csapott át. A folyosó végén tömött sorokban egymás után jöttek a Klán emberei. Sokan voltak - s bár immár mindegyikünknek volt fegyver a kezében, nem volt sok esélyünk; a sebek, melyeket a fegyvertelen harcban szereztünk, még ott égett a tudatunk szélén. Körbenéztem - Nagash nem vett magához fegyvert s ahogy elnéztem a táncot, mit a fegyvresek között lejtett, nem is volt szüksége rá. Ha nem tudtam volna, hogy ez lehetetlen, le mertem volna fogadni, hogy acélt is képes összezúzni az ökle - ám most ez kevés lesz. Túl kevés - azok az átkozottak túl hamar eszméltek Tiberyusék szökése után; s vezetőjük hamar kitalálta, hova érkezhettek. Nem volt sok választásunk - így közelébb ugrottunk a támadók felé. Kiáltani akartam, lelket önteni beléjük; aztán nyitva maradt a szám. Barakkát nézve állt el a szavam - az apró árnymanó úgy vetette magát az ellen közé, mintha arasznyi vas védelmezné testét s ellenfelei fegyverforgatáshoz szokott harcosok helyett holmi parasztok lettek volna; s így is bánt velük. Nem tudták érinteni testét s bal kezében az apró árnyéktőr egyre másra ontott vért, bal kezében a szablya oly táncot lejtett, mintha eleven akarata lett volna. Szívdobbanásnyi idő telt csak el - s máris holttesteken keresztül támadott tovább. És ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, mit is látok. Barakka hittársam volt - s Chara-din bőven osztotta adományait hívei között. Ami most megtorpanásra késztette a Klán embereit, szintén egy volt ezek közül; a veszett őrület, a tökéletes gyilkolás adománya. Csak igen ritkán osztotta e kegyet Káoszisten - ám akkor mindig eldöntötte a csata sorsát. A többiek is le voltak döbbenve attól, amit láttak - így jószerivel egyedül ölte őket az alacsony Barakka. Barakka ezek szerint valamilyen kegyben volt a Sokarcúnál - ám ez a kegy is olyan volt, mint minden, amit Ő osztott. A csata ugyanis nem érhetett véget úgy, hogy a megszállott ne halt volna bele; én pedig igértetet tettem magának a Sárkánynak, hogy nem hagyom veszni egyetlen védettjét sem. Hát behúnytam a szemem és szólítotam Trufát - aki folyton változó alakjában ért mellém, hogy Barakka felé induljunk. Csak kettőnknek volt elég tapasztalata ahhoz, hogy megállítsa Barakka tombolását; nekem, istenem egyik legnagyobb papjának és neki, ki személyesen is ismerte Dögvészt s ott volt a hányattatások esztendejében is istenünk mellett. Egy Családtag csak nagy nehezen férkőzhet egy másik tudatába - az egy kivétel én voltam. Így gyorsan utat nyitottam Trufának is és elénk tárult faj- és hittársunk elméje. Ott kavargott az a köd, ami oly hasonlatos volt Trufa alakjához - s mi tudtuk, hogy meg kell akadályoznunk azt, hogy hogy kiteljesedjen elméjén. - Te csinálod. -sugalltam felé s közben imádkozni kezdtem, valmint nekikezdtem Barakka tudatának formázásához. A köd láthatólag zsugorodni kezdett, mikor Trufa közelebb ért hozzá - aztán nem történt semmi. A köd maradt amekkora volt, s mi sem jutottunk előre. - Gyerünk! -keltem ki magamból s Trufa joggal vágott vissza. - Nem olyan könnyű. Segíts jobban! -s én próbáltam megtenni, mit kért. Aztán a köd lassan színt váltott - majd oszlani kezdett. Közben a valós világban - már amennyire valós lehetett - gyorsan pergett az idő s mire mi végeztünk, már lezajlott a csata. Végignéztem a többieken - s átkozódva láttam, hogy szinte mindenki Barakka magatehetetlen teste körül tolong. Kytáv felvette hatalmas kezébe, hogy a fizikai kapcsolat minél erőteljesebb legyen; majd tudatának erejével gyógyította. Barakka csakhamar magához tért és én hálát adtam istenemnek és a Sárkányynak egyaránt; a Család nemhiába csak erős lelkű tagokat számlál. Intettem - s mentünk tovább. Még napkelte előtt be kell fejeznünk, amiért idejöttünk.         A folyosó végéhez megannyi ásóeszköz volt téve; csákányok, lapátok, kalapácsok. Rögvest felvettem egyet s mellettem Tron is ugyanígy cselekedett. Alig fértünk így el ketten egymás mellett - két troll, két testvér. Nekiestünk a falnak s nem figyeltünk a mögöttünk lévő Kova tanácsaira - mi a statika és más törpéknek és gnómoknak való tudomány helyett a nyers erőben bíztunk. S bár alaposan izzadtunk, mire a túloldalt fény szűrődött át hozzánk, elértük azt, amit akartunk; s hamarosan a rés hasadék, majd széles lyukká lett - amin még mi is átfértünk. Sietve indult előre Trufa - mögötte Dess, ki nem átallott még viccelni is a helyzettel, mi kialakult; utánnuk mind az alacsonyabb nép. Most - és a fogadókban, hol sohanem jutott elég hosszú ágy nekem - bántam igazán, hogy ekkorára teremtettek az istenek. De átfértem - s mögöttem húztam magammal egyet a bérencek közül, ki még élt ugyan, de nem volt eszméleténél. A folyosón láttam, hogyan koncentrál egy pillanatig az alacsony árnymanó, ki ugyanazt a hitet követte, mi futótűzként borította lángba a világot; majd néztem hogyan indul előre s cseppnyi kétségem nem volt felőle, hogy a jó irányban megy. Így kell lennie. A folyosó tiszta volt, mint ahogyan az egy Fairlight bankhoz illik - csak mi hagytunk rajta köveket és port. Aztán a csapat kétfelé vált - mi öten a leütött embereket cipelve balra indultunk tovább, ők előre mentek. Tudtuk, mi vár ránk a folyosó végén - és azt is, nem szabad sietnünk. Vártunk tehát egy pillanatig - s ellenőriztük csekély felszerelésünket. Nem volt valami sok - még úgy sem, hogy Ronel hozott magával - jó harcoshoz híven - tartalék fegyvereket. Készültünk, majd indultunk. Ennyi időnek elégnek kellett lennie.         Vezettem őket - és közben töprengtem, hogy hogyan fogunk átjutni azokon az útzárókon. Szerencsénk volt - senki nem figyelt fel a kopácsolásra, a zajos érkezésre. De még akkor is ott volt az az átkozott vasrács - és nekünk nem volt kulcsunk, s bár lehetett valaki annyira a zárak ismerője, mint én magam, ám azon akkor sem jut át. Megtorpantunk a rács előtt - aztán Tetü intésére előlépett Aranyeső. Szép nő volt, de akkor sem alakváltó, ki csak úgy átcsusszan a rácsok között ; aztán megértettem, mikor homlokát a vasnak szorította. Egy pillanatig döbbenten néztem, hogyan alakul át a vas holmi rézzé - aztán már csak a pendülés, ahogyan eltörik az. Fejemet ráztam - azon a rácson még istenem erejével sem tudtam volna áttörni; de így még egy félkezűnek sem okozott gondot. Néztem Tetüt, ahogyan az elsők között mászik át a rácson - hogy aztán sietve rohanjon az egyik láda felé. Nem tudtam, mi volt benne, de azért próbaként átnéztem a kasztr-síkra; s amit láttam, majdnem elvette szemem világát.         Úgy vonzott a relikvia, mint bogarat - mit a magiszterek szoktak tűkre szurkálni -, a mécsesláng. Felkészültem a látványra, így nem égette ki örökre a szemem világát; az a tárgy úgy világított a rejtett síkon, mintha egyike lett volna a híres - neves hajóvezérlő tornyoknak a régi Uhgara tenger mellett. Ám azok romba dőltek, mint a civilizáció nagy része a Tűzvihar napján - ez pedig itt volt alig karnyújtásnyira. Mikor először hírt vettünk róla, egyből utána eredtünk; én magam is azok között a vadászok között voltam, kik napokon és heteken át követték az ismeretlen férfi nyomát, kinek birtokában volt. Egy nappal késtünk el - a titánkolosszus, mit mágikusan idéztek oda, gyorsabb volt. A férfi az arcunkba nevetett - s mi a vérét vettük. A láda, hiába volt a legjobb zárral felszerelve, mit évek hosszú tapasztalata alatt látnom adatott, nem lehetett ellenfél - a Sárkány segített s a zárfaló hamarosan édes kattintással jutalmazott ténykedéseimért. Aztán felnyitottam a ládát s szerteszét szórtam a valószínűleg kincset érő szöveteket és ékszereket, hogy kezembe kaparinthassam a kristályt, miből egy sárkány volt kifaragva. Egy sárkány három fejjel. Elmosolyodtam - majd visszadobáltam a különböző dolgokat a ládába és visszazártam; ez még könnyebben ment, mint kinyitni. Aztán intésemre visszavonultak a többiek - s a rács a helyére került, hogy Aranyeső ismét gondjaiba vegye. A réz vassá vált, s a törött eggyé. Tökéletes. Ahogy egy ősi tolvaj mondás tartja - nem a betörés nehéz...hanem, hogy úgy látszon, nem történt semmi.         Amikor megláttam azt a hatalmas tömeget, azt hittem, felkiáltok. De nem amiatt voltam az, aki, hogy megtegyem. Hatalmas volt - nagyobb mint azok az átkozott ongóliantok, nagyobb mint bármi, amit eddig láttam. És tetőtől talpig titánból volt - egy legyőzhetetlen titánkolosszus. Egy hatalmas, mágia animálta monstrum; mely pont ott trónolt a kincstár előtt. A kincstár előtt, melyben kelet pénzeinek legalább egynegyede ott van. Ezer és ezer arany. Ha kétennyien lettünk volna, akkor sem tudtuk volna elhozni. Rengeteg pénz. De most nem emiatt vagyunk itt. Elf voltam ugyan, de nem kevésbé erős mint testvéreim itt mellettem - majd lecsúsztattuk hátunkról a magatehetetlen testeket és vad kiáltással az ellenférre rontottunk. Nem akartunk nagy kárt tenni a góliátban - így nem is mentünk ütésközelbe. Akkor nem kerülhettük volna el mázsányi ökölcsapásait. Akkor nem élhettük volna túl az egészet; így csak távolról hívtuk életre varázshatalmunkat, tűzdeltük tele lándzsáinkkal - melyek egy szemvillanás múlva törötten hevertek a padlón. A kolosszus nem dörmögött, nem ordítozott, csak megfontolt léptekkel közeledett egyre inkább. Csikorgott, mint valami bádogszörny - ám annál sokkalta veszélyesebb volt. És mi visszavonultunk - nem kockáztatta senki sem a közvetlen összecsapást - pedig Dornodon a tanúm már régóta vágytam egy ehhez hasonló trófeára. Átléptünk a magatehetetlen Klántagokon visszavonulóban - csak hogy a kolosszus keresztülgázoljon rajtuk. Bűnbakok. Egytől egyig bűnbakok. Sötét mosoly kerengett az arcokon körülöttem, s Eldaran karkötőm feljebb csúszott a kezemen. A kolosszus pedig zölden jött egyre közelebb, s a fáklyák fénye hínárszerű viziszörnyhöz tette hasonlatossá. Csak az az átkozott csikorgás ne lett volna! Beleszikráztak a fogaim, úgy szorítottam össze fogaimat és mikor hátratekintettem, láttam, hogy a többiek végeztek már. Az egész arra emlékeztetett, mint mikor erre a földre érkeztem - menekülés, találkozás azokkal, akik később a családommá válnak. És a hit megtalálása. Méregfelhőt idéztem, s a kolosszus irányába küldtem - ám ő úgy jött ki belőle, mintha nem lenne más, csak egy párafelhő. Mintha nem is lett volna megannyi kalandozó és szörny veszte - s egyszeriben gyűlölni kezdtem. Eddig csak egyfajta haragot éreztem irányába, amiért visszavonulásra késztet - most azonban maga volt emésztő gyűlöletem tárgya. - Dornodon jelét viseled mostantól, féreg! -suttogtam felé, abban a biztos tudatban, hogy számára nem jelentenek semmit ezek a szavak. Talán azok számára, akik a bestia szemein keresztül néznek majd, Fairlight mágusai számára bizonnyal jelenteni fog. Visszavonultunk - s mögöttünk a nyikorgás elmaradt. Nem kellett az arcokra néznem ahhoz, hogy tudjam - sikerrel jártak. Jó. Mi is elvégeztük azt, amit kívánt tőlünk. Egyenként bújtunk át a falba ütött résen - legvégül maradtam, hogy még egy pillantást vethessek rá. A halál nézett rá szemeimen keresztül - s mint azt Tetü megjósolta, nem próbált követni minket a kolosszus a résen keresztül. A bank védelme volt a feladata - s tovább nem merészkedett. Elmosolyodtam. Mindennek és mindenkinek van gyengéje. Mindent le lehet győzni. És minden nap közelebb juttat a győzelemhez. Az alagúton egészen addig hátráltunk, míg meg nem találtuk azt a helyet, hol rést ütöttek a többiek a tetőn. Kimásztunk, s elnyelt minket az éjszaka.         Végignéztem az asztal körül ülőket. Mindenki mosolygott - egyesek kupákat szorongattak, mások egymás vállát veregették. Lassan végighordoztam a szemem rajtuk és büszkeséget éreztem. Barakka szótlanul ült, szokása szerint - még élt képzetemben a csata, melyet vívott; s mit mi vívtunk érte. Bort kortyolgatott az előtte álló kupából és közben gyakran tekintett a nyakában lógó szimbólumra; a háromfejű sárkányra tán, vagy épp a mellette lévő egymásba fonodó kaotikus szimbólumra. Mindenkinek saját alakját vette fel az isteni szimbólum - az övé most furcsán egyenes volt, furcsán szabályos. Nem tudom mit jelenthetett - de bizonnyal megfejti majd. Minden bizonnyal. Mellette Trufa ült, s gyakran tekingetett a mellette lévő Nagashra. Hasonlóak voltak - nem kivülről, de belül annál inkább. Egyszer tanúja voltam, miként érkezett meg egyikük egy faluba s mikor a falu papja szót emelt ellene, megölte. Aztán nekifogott a térítésnek - ám mikor a pórok többsége csak azért akart az új hitre térni hogy megőrizhesse életét s nem igaz lett volna igaz hívő , felperzselte a falut. Nem tudom már ki volt - de bármelyikükről el tudtam képzelni. Nagashnál most sem volt fegyver - de nem is volt szüksége rá. Kobudera lélek lakhatott benne - még ha e kijelentésre minden bizonnyal a torkomnak esett volna. Mellette ült Tron és Kytáv. Nagy hangon vitatkoztak valamin s sorra ürítették fenékig a kupákat. Tehették - ma nem kellett a fizetéssel törődni. Ma nem volt semmi, mi gátját állja a mulatozásnak. Kytáv néha rám pillantott, de látta rólam, hogy nem kívánok beszégetésbe bonyolódni. Még nem. Tron - nagy harcos, igaz barát. Hűsége az egeket éri - s én mindig számíthattam rá. Mindig. Tovább fordítottam fejem s megállapodtam Aranyesőn. Szép lány - és a haja aranyfényű, mint ahogy nevéhez illik. Dornodon papja s a tűzzel úgy bánik, mint senki más - én legalábbis nem láttam még senkit, aki ügyesebben bánna ezzel az elemmel. Ronel Tyberiussal beszélt s miközben a kupákat markolták, kártyáztak. A papíruszdarab, mely szobámban volt, még mindig arra várt, hogy aranyhegyekre váltsam. Ronel épp nyerésre állt, s nem feltételeztem róla, hogy felhasználja nem is olyan régen tanult tudását a másik ellen. Hangosan nevettek, mikor a másik nagynéha valami váratlan lépésre szánta el magát s a szokatlan kombinációkat Ronel lelkesen magyarázta. Ezek szerint egy Hárpia és egy Cápa huszonkét pontot ért, ha társult hozzá egy Viharóriás. Szokatlan szabályok, az már biztos. Tyberius szokatlanul csendes volt, mióta elhagytuk a bank pincéjét - valami történhett vele, de hogy mi, nem tudtam. Talán a kolosszus az oka a dolognak, talán más. Ez is a jövőre tartozik. Kova méregerős törpepálinkát ivott - balomon ült és a történteken töprengett. Mi gyorsan továbbtettük magunkat a történteken, de neki időbe telt, míg elfogadta a megváltozott állapotot. Nem mintha lassú észjárású lett volna; csakhogy ő lassabban jutott el a jövőre vonatkozó kérdésekig. Lassú volt - de annál alaposabb. Intrúder IQ Bajnok oldalán ült s csendben beszélgettek. Az apró gnóm csak nagyritkán nyílt meg a többiek előtt - gyanítottam, hogy a mágiáról lehet szó. Intrúder mostanában egyre inkább vonzódott a mágia felé - nem mintha ebben bármi is furcsa lett volna. Chara-din, közös istenünk kéri a mágiához való közelférkőzést - s senkinek sem származott még abból kára, hogy ismerte és használta a minket körülölelő manát. Fiam mellettem ült - és széles vigyorral nyugtázott minden koccintást. Vele koccintottam - mert hittársam volt. Nem holmi hitetlen, mint az ifjú istenszerű lények követői; ő igaz követője volt az ősi tanoknak. Nem éreztem semmi felsőbbséget irántuk, kiket még nem érintett meg az igaz isten - mások voltak de mint minden tévelygőt, őket is megtalálja majd a Sokarcú. Ha más nem, a haláluk napján, mikor nem testük, hanem lelkük szakad ezerfelé. Nyílt az ajtó, s kintről belépett az utolsó is - Dess, a Bűn Hercege. Elmosolyodtam jötte láttán s a többiek is hangosan nevetve fogadták. Alig pár órája még ölre mentek vona a jogért, hogy vérét vehessék. Csalás a csalásban, hazugság a hazugságban. Leült ő is közénk, majd kimondta azt a mondatot, amire számítottam. - Sikerrel jártam. A hírek már most igazolják, mit gondoltunk; a Fairlight bank intézői eljutottak a Klán búvóhelyére s megtizedelték az ottaniakat. Híresztelik, hogy vége lett a férgeknek - s hogy hamarosan mások fogják uralni a a várost. A céhek fellélegezhetnek; egy darabig, persze. A bank pedig közhírré tétette, hogy nem esett kár aranytartalékában - s hogy nem egy Klántag ott lelte halálát a kolosszus keze alatt. Azt hiszem, sikerrel jártunk - még ha utólag rá is jönnek arra, hogy valami hiányzik, sem fogják beismerni. - Igen. Én is azt hiszem. Akkor itt a mulatság ideje. -szóltam, s korsóm a mennyezet felé emelkedett. Sorra követték példámat, majd egyetlen kiáltásra mindenki szájához emelte italát. Egyhúzásra ittuk ki, majd erőből csaptuk az asztalra - hogy megannyi felé repüljenek szilánkjai. Sokáig mulattunk aznap este - s fent a szobámban a háromfejű sárkányt mintázó ereklye olyannyira megremegtette a kasztro-teret, mint a mi kiáltásaink a kocsma termét.