A KT Tárgy
írta: Nagy Tibor (Citeso)
lektorálta: Nagy Zoltán (Ci)

Jöttek. Tudtuk, hogy a nyomunkban vannak és nem segített semmit elkeseredettségünkön az sem, hogy biztosak voltunk benne, célhoz érünk. Hatan maradtunk. Hatan, az eredetileg harmincfős csapatból, mi csatlósokat, kóbor szerencsevadászokat, vezetőket egyaránt felvonultatott. S most csak hatan voltunk. Hatan - de milyenek! A csapat magja; erőskezű harcosok, velejéig romlottak mindahányan - csak egyvalami tartotta őket egybe - a Háromfejű. Véd és őrangyal a rejtett síkokon - s a Család, mely összetartotta őket. Tudtam, hogy éreznek egymás iránt - s a vakhűségnél alább nem adta senki sem. Szerette is talán egyikük a másikukat - de mert azok voltak akik, nem voltak mind így egymással. Nem bántam - mivel az voltam, aki, csak az volt a feladatom, hogy a Háromarcúnak tetsző legyen mindannyiuk élete; és halála. Megtorpant egy pillanatra az eszement száguldás. Lassan kifújtuk magunkat - és végigtekintettem a társoságon. Balról, tajtékot vető hátasán a fiam ült. Igazi apja - mind hite, mind tettei fiatalabb énemet idézték. Most is fanyar mosollyal nézett rám - kimondatlan kihívás, visszafolytott indulatok - és szeme mélyén talán valami más is. Mellette, kissé lemaradva zsákmányolt lovon a legmegtermedtett mindőnk közül. Hátára lándzsa szíjazva, vérjének már csak darabjai lógtak testén. Bosszúsan forgatta lovát, láthatólag felkészülve rá, hpgy oda menjünk, ahová én mondom. Nem mintha vélemény nélküli bábú lett volna - csak a legjobb pillanatokra tartotta azt. Tőlem jobbra, lassan mellém irányítva hátasát nyakában koponyaszimbólummal a magát csak Bűn Hercegének nevező árnymanó lovagolt közelebb. Volt neve, mint mindenki másnak a csapatban - kiérdemelték már. Ő mégis jobban szerette, ha így szólították - talán mert jobban szertte, ha érdemei szerint itélték meg. Mellette alig lemaradva az én hittársam, magas, rezzenéstelen tekintű férfi lovagolt - az egyetlen ember a csapatból. Sebesülések borították testét, a vérveszteség miatt alig tudta már tartani magát a lován. De még így is szálfaegyenes derékkal ült a nyeregben. Még egy mosolyra is futotta az erejéből. Hátul, eljövendő utunknak háttal a horizontot kémlelve ült Dornodon papja. Egyedüli a csapatból - nem mintha a hitnek szerepe lett volna küldetésünkben. Judás, Kytáv, Dess, Ronel és Aranyeső. Mind egytől egyig a Család tagjai. Na és persze én - Fekete Tetü, a Sárkány Kiválasztottja, vezető és döntnök. És most úgy látszott, gyakorolnom kell mindkét posztomat egyszerre...            Ronel lekászálódott a nyeregből és előhúzta fegyvereit. Kérdés nélkül lépett mellé Kytáv, egy pillanatra felém villantva tekintetét. Egyként éreztek mindannyian - ők lassítanak le minket, nélkülük bizton révbe érünk. Nagy levegőt vettem - még korábbról maradt meg ez a szokásom fontosabb döntések előtt -, majd intettem kezemmel. Kimerült társaim még akaratlan lihegésüket is visszafogták, hogy tisztán értsék szavaimat. - Ronel, még nem használtad el teljes varázsenergiádat, igaz? -kérdeztem s egy kimerült bólintás volt a válasz. Csodáltam, hogy még egyáltalán a saját lábán állt. Intettem Kytáv hátasa felé majd ismét szóltam. - Vedd akkor a hátas életerejét. Te pedig, barátom, lehetőséget kapsz hogy feltartsd őket. Nem is akárhogyan. -mondtam, majd mikor a végletekig kimerült hátas, aki eddig Kytáv hegynyi súlyát cipelte, élettelenül a földre omlott, hogy életerejét Ronel sebeinek gyógyítására fordítsa, előrenyújtottam kezem, melyben ott volt az Éjpenge. Csak én hordozhattam, csak én használhattam; vezetői körömhöz tarztozott mint annyi minden más is. Ő kezét nyújtotta a tőrért, de nem érte el; egy hang félbeszakította. - Nem! Én maradok. -hangzott a követeléssel felérő kérés - s mivel én nem tagadhattam meg senkitől válaszott halálát, hát felé nyújtottam a trikornisbőrbe vont pengét. Dess leszállt lováról, helyébe Kytáv ült - a két Leah pap egy pillanatig egymásra nézett, majd vágtába ugrott az öt hátas; a mázsás súlyt meg sem érezte az élőholt ló. Mögöttünk elmaradt az árnymanó alakja, s tudtuk, hogy az áldozat megéri majd nagyságát.            A Bűn Hercege. Kiérdemelt név; többet ér bármelyiknél. Elővontam kissé a pengét és megízleltettem vele a vérem. Hirtelen sötét köd vont falat kettősünk köré; az Éjpenge úgy tetszett, valóban akkora hatalaommal rendelkezik, mint híre járja.. Az alig kétarasz tőr magában is veszedelmes fegyver volt - de így, hogy megizlelte a vért, máris kiéhezett fenevadként várta a felkínált halált. Tudtam, hogy a penge vissza fog kerülni a Kiválasztotthoz, akármi történjen is; s azt is tudtam, hogy rgi kapcslatom a sokak által rettegett urammal, a Halállal elég hatalmat ad majd ahhoz, amit tenni készülök. Még sohasem csináltam ehhez hasonlót - olvasni is csak egyszer olvastam arról a dologról, mit tenni készültem. Vártam s nem kellett csalódniom üldőzőinkben - csakhamar porfelhő lengte be a horizontot. Egyre közeledett a több tucatnyi lovasból álló csoport s - éles szeme révén - felfedeztem köztük az igazi veszélyt jelentőeket. Kitüntek a csoportól makulátlan ruhájukkal s hófehér hátasaikkal; a szembeötlő különbség mégis csak akkor látszódott volna, hogyha a nézelődő a rejtett síkokon figyeli a közeledőket. Valamennyien igazgyöngyként ragyogtak s körülöttük minden émelyítőleg ható jót sugárzott. Ők voltak az igazi ellenfelek; akiktől elragadtuk relikviájuk, hogy aztán gyors tempóban meneküljünk tucatnyi halált hagyva magunk után. Utánnuk jöttek - nem tehettek mást. Most itt volt a következő összecsapás ideje. Megvártam, míg azok közelebb érnek, majd egyetlen mozdulattal, arcomon széles mosollyal kivontam a fegyvert. Tüstént, mintha valamely istenség halványította volna el Raia arcát, eképp jött a sötétség, majd egy pillanat múlva elenyészett. Közben nem tétlenkedtem - a rítusra ilyen körülmények között sohasem volt még példa; de én tudtam, hogy erőm képessé tesz arra, mire készülök. Az utolsó szavak még alig hagyták el ajkamat, mikor mellembe döftem a pengét - és a fájdalommal együtt a diadalérzet is elöntött, mert tudtam, hogy sikerült, mire készültem. A tőr akkora erőt hordozott, hogy a Halál manifesztálódott elementálja szabályosan erre a síkra robbant. Énem egy része megosztozott a pusztításra termett lény ösztöneivel az irányításon; épp elég volt arra, hogy rávegyem, azokra a fehérruhás szentekre támadjon. Hol anyagi porhüvelyem volt, mostmár csak holmi füst szállt fel kesernyés szagot árasztva a ég felé. A véremből s a megidézett energiákból szőtt alak pedig elüvöltette magát - énem egy része pedig elégedett félmosollyal nyugtázta, hogy a loavk s főként gazdáik közül nem egy rohant eszét vesztve mind messzebb a hang forrásától. A fekete alak - énem egy részevel együtt - a megriadt állatok közé vetette magát, majd oszlopnyi karjainak egyikével felnyúlt az egyik hófehér ló gazdája felé s játsznyi könnyedséggel roppantotta el nyakát. A többiek gyorsan reagáltak s pusztító tűz helyett megtisztító energiákat bocsájtotak testünkre; majd szentelt pengéikkel rontottak kettősünknek. Elkeseredett küzdelem volt, de minden, a testünkön keletkezett sebért halállal fizettek - s mikor már láttam, hogy nem érhetek el semmit, elhagytam a testet. Zuhantam - legalábbis úgy tetszett -, majd megérkeztem uram színe elé. Fejet hajtottam, mint mindig ha ima közben vagy más esetben megjelent előttem. Hatalma most is irtózatos volt, mint mindig - és én arra használtam csekély megmaradt erőmet, hogy a körülöttem számolatlanul gyülekező lelkeket - egyikben - msáikban felismertem a porhüvelyüket elhagyott ellenségeink közül néhányat - magam mellé szorítsam s egyetlen mozdulattal az Örök Szenvedés és Kín bugyraiba taszítsam őket, míg választott istenük, vagy az enyém meg nem váltja őket. Aztán elégedetten, az új probléma felé fordulva végeztem dolgom; elindultam, hogy megtaláljam utam a Hús és Érzékek Birodalmába.            Visszatekintetem arra, hol Desst sejtettem s egy pillanatig hallani véltem a halálkiáltásokat - ha máshol nem, akkor a kasztrosíkon bizton érzékeltem. Elmosolyodtam, majd mind egyre nagyobb iramra bíztattam a többieket. Ők összeszorított foggal ütötték tovább hátasaikat, majd mikor feltűnt szemközt egy poros város, tudtam, hogy újabb perceket nyerünk. Lovakat váltottunk, és bőven fizettünk - csak Kytáv hátasa maradt meg. Istenhozzádot intettünk, majd felgyújtottuk az egész falut - ha ők nem válthatnak hátast, az nekünk előny. Ha segítenek az embereknek, az nekünk haladék. És most az elfolyó idő jelentette a legnagyobb ellenséget, mely törött homokóra szemeiként forgott ki újjaink közül. Ott hagytuk csakhamar pusztításunkat s a fekete füstkígyó lomhán indult az ég felé. Még sokáig ott volt hátunkban sötét memontóként; s most, hogy elérte a nap az ég alját, lassan pihennünk is kellett. Szó mi szó, ránk is fért. De nem örülhettünk sokáig a pihenőnek; három, félájultan töltött óra múlva ismét nyeregben voltunk. Ettünk is egy keveset - nem mintha bárelyikünk is kívánta volna. Nem beszéltünk sokat - épp csak megivtattuk a tehendőket. Nem akaródzott senki sem szembeszállni döntéseimmel, így gyorsan haaldtunk. Jó volt ez így. Úgyis csak egy dolgot tehettünk. Hajszoltuk lovainkat s hamarosan feltűnt a keleti part legnagyobb kikötője; Fahgder. Fellélegeztünk - pedig a neheze csak most jött.            A fogadó ahol megszálltunk, kényelmes volt és nem kérdeztek semmit ha valakinek furcsa vagy megszólható viselkedése volt; mi öten mégis kiríttunk a társoságból. Az árnymanókat egyébként sem kedvelték - erre itt voltam én és fiam. Arannyal fizettünk, de ez még nem tüntette el óvatosságuk - ahogyan a bárka tulajdonosáét sem, akivel kénytelen - kelletlen másnak kellett tárgyalnia. Ronel jól kufárkodott, és tudtuk, hogy hamarosan vízre szállunk. Víz. Írtózott tőle majd mindenki. Persze majd mindannyiunk tudott úszni, de azért a beláthatatlan messzeségek, a körös körül végtelennek tetsző távolságokat nem szerettük. Olyasvalakik voltunk, akik mindig megtervezték holnapjukat - s látták, merre visz útjuk. Most mégis másokra kellett bízni életünk s célunk mielőbbi elérését; nem fűlött hozzá a fogunk, hisz nem volt rá példa már legalább jó négy éve - a Család megalakulása, a Sárkány ébredése óta. Nem volt mit tennünk s jó táborozóként hasznosan töltöttük perceinket - magam istenemhez imádkoztam, és kutattam ellenfeleink után. A Káoszisten meghallgatott, ám ellenfeleinknek nyomát sem láttam - s nem hihetettem, hogy elvesztették nyomunkat. Mindenki beszerezte azt, mit érdemesnek itélt - Kytávra azonban még kész vagyont igérve sem találtunk megfelelő páncélt. Szótlan volt - ritka szótlan. Talán irígyelte hittársától a halált; talán más miatt volt arca felhős. A dagály előtt egy órával megjelentünk a parton s mikor közeledni kezdtünk a krakkához a sűrűsödő ködben, a Sárkány Bal Arca nagyot mordulva hívta fel figyelmem a veszélyre - épp csak egy szívdobbanásnyival azelőtt, hogy láthatatlanságuk biztonságát ledobva körénk sereglettek ellenfeleink. Még így is jutott időm egy kiáltásra, de azon túl elszabadult a pokol. - Csapda! -aztán, mert tudva tudtam, hogy a fogadó nem lehet biztonságos a girbegurba utcákon pedig elszakadhatunk egymástól - Fel a hajóra! Keltsen valaki szelet és hagyjuk itt a partokat! Aki lemarad, azzal találkozunk Leah keblén! -majd egy halk parancs. - Kytáv, Te vezetsz!            Ronel, a Kíméletlen. Utóbbi nevemet a család hagyományozta rám. Illett hozzám. A Kiválaszott balján lendültem előre, beledőltem egy csapásba csak hogy az ő testét védjem, aztán visszakézből lecsaptam a próbálkozó kezét. Dobófejszét ragadtam, majd útjára indítottam őket. Gyors halál. Jó halál. A ködből lassan kibontakozott célunk, de én tudtam, hogy nem érhetjük el. Túl sokan vannak - s hiába nyitottuk meg újra és újra isteneink ezen világra nyíló csatornáit melyen át pusztító hatalom örvénylett át, tudtam, hogy nem tart már sokáig a dolog. Előreléptem, lebuktam egy penge elől, köpenyem sasszárnyként kerengett körülöttem, s számukra valószerűtlenül gyorsan, számomra természetes fürgeséggel rontottam az élre. Ütöttem és védtem, véreztem és sebet osztottam. Aztán már ott álltunk mindannyian a palló előtt, amit azok az átkozottak valamely közeli raktártetőről nyílaik tüzeivel tartottak ostrom alatt. Magában a pallóban nem tettek nagy kárt - csak az sínyli meg a próbálkozást, aki nekiindul a hajóra. Ott voltunk immár mind, félkörben a Kiválasztott körül; neki nem eshet baja. Elordítottam magam, majd istenemtől kapott hatalmammal - még mondják, hogy Chara-din a pusztítás istene s az értelmetlen áldozatoké! - szelet kavartam a palló körül, mely megannyi felé szórta a vesszőket. Egyenként indultak felfelé - egyenként, elől Aranyeső, Dornodon papja. Én hátrébbléptem, Kytáv mellé, feltartani a pengénk elé igyekvőket. Sokan voltak - de számunkra csak azok az átkozott Fényhozók jelenthettek veszélyt. Elszívtam életüket adó nedveik, tüzet és ürességet bocsájtottam közéjük; ők megháborodott elmével csuklottak össze vagy szaladtak fegyvereiket eldobva megannyi felé. Mindenki a hajón volt már, a szelek belekaptak a vitorlába, de én megláttam Őket. Hárman voltak - aranyszín hajúak, napszimbólumosak. Hátrafordultam, épp csak annyira, hogy a pallót a vízbe lökjem, majd nagyot kiáltva ugrottam közéjük. Arcomon az egyik friss seb démonhoz tett hasonlatossá - s mögöttünk lassan eltávolodott az életemmel megváltott hajó.            Néztem őket és mint mindig, most is ökölbe szorított kézzel vártam. Még láttam, hogyan teríti le az egyiket, még kivehettem, hogyan végez a másikkal. Ronel mindig is jó harcos volt - a Sárkány Jobb Arca bizton maga mellé emeli majd. Hallottam még, ha nem is láthattam a ködön keresztül diadalüvöltését - és tudtam, hogy sorsa megpecsételődött. Hátrafordultam a többiek felé. Négyen maradtunk. És azok az átkozottak minden bizonnyal nem adják fel ilyen könnyen. Kicsúsztunk a kezükből - ha nem pihenhettünk volna egy fél napot, ha nem lett volna köd, ha Ronel nem áldozza fel magát értünk - és legfőképp értem -, minden máshogy alakult volna. Előkerítették közben a kapitányt s nem mert ellenkezni, mikor meghatároztam hajója útját. Gyorsan hasítottuk a vizet - előtte a vízbe dobtuk az összes rakományt, mire előreláthatólag nem volt szükségünk. Minden éjjel úgy aludtam el, hogy vártam az halál táncát reggel, mikor ébredek. Nem történt semmi. Nem futottak ki utánunk hadigályák, nem idéztek ránk forgószelet. Partot értünk - és úgy tettünk, ahogy mindenki tett volna a helyünkben. Láthatatlanul osontunk át a városon, csak később egy faluban loptunk lovakat, hogy gyorsabban haladjunk. Kytávé csakhamar kidöglött, de nem bánta - holtában jobban szolgálta a hamarosan dögszagot árasztó kitartó hátas. A Halálisten szolgái mindig is valahogy jobban érezték magukat a holtak között. Tovább lovagoltunk a síkságon - felszerelésünk alig maradt, aranyainkat a kapitánynak adtuk - egyszer így, egyszer úgy, tanítja a Régről Visszatérő -, további felszereléseinkre sem volt szükségünk. Csak magunk mardtunk - négyen, a Sárkány Védelmezői és Védettjei egyaránt. Aztán már láttuk végső célunk - amin túl nem követhet senki. Amin túl szabadok leszünk. És ezer halállal fizetünk majd sajátjainkért.            Nem volt a nagy az a hegy, vagy épp ércekben gazdag - az a posványos szagú mocsár is, ami körülölelte, rontotta népszerűségét a környékbeliek számára. Pedig éltek itt emberek - nálluk hagytuk lovainkat, némi élelemért és vezetésért. Előreindultunk a mocsárba ideérkezésünk második hónapjának kezdetén; s hittem, hogy nem állhat senki az utunkba. Aztán megláttuk - a mocsár, mely egy pillanattal ezelőtt még csendes volt, most bosszúra szomjas ellenfelektől nyűzsgött. Vezetőnkre pillantottam - s ha nem fúrja át fiam tőre tüdejét, bizonnyal belém mártja a hirtelen előrántott gyilkot. - Mostmár nincs visszaút! Tovább! -kiáltottam azon a nyelven mit a külvilágiak bizton nem értenek s elsőként vetetem magam a mocsár ösvényeinek mélyére magam. Jobbról is, balról is ezüstszín vértekben gyűlt körénk az ellen; s felnézve már tudtam, hogyan tudtak megelőzni minket. Hófehér angyalparipákkal vontatott égi szekerek ereszkedtek alá, utasaik íjászok, varázstudók; mind a mi vérünket akarta. Sötétet kavartam magunk köré, majd siettem előre, ahol a győzelmet reméltem. Mellém fiam került, csapásokat ontott ide is, oda is; mögöttem hallomás alapján egymást fedezve vívott életéért a két hátramaradott. Zsombékról zsombékra ugrottunk, meg - megállva egy pillanatra, hogy a Sárkány segítségével visszaidézzem elmékeimet, mere is kell tartanunk. Hátunk mögött elmaradt a csatazaj, de tudtam, hogy nem hulltak el bajtársaink. Az égi szekerek lehulltak a magasból, vagy legalábbis nem mutatták magukat. Aztán, mikor már szilárdult környezetünk, tudtam, hogy jó nyomon járunk. Megpihenünk valami mocsári növény fedezékében és gyanakvóan tekintettem előre. A romok között, hol a lejárat lapult utunk végcéljához, megannyi szikrázó vértet és kardot viselő alak várt. Vártak - azt is tudtam mire. Nekik nem fontos megkeresni minket - ha nem kívánunk a mocsár áldozataivá válni, ki kellett lépnünk a partra. Mögöttem hangot hallottam, hát fegyvereimért kaptam - de csak két bajtársam érkezett meg. - Itt vagyunk hát. -szólt Aranyeső, mithril láncingén most nem csillogott a sápadt nap fénye. Mellette Kytáv fújtatott úgy, akárha egy doronyt hallanék; s én nem bírtam ki, hogy ne folytassam a megkezdett modatot. - Itt vagyunk. Csak lépések választanak el a győzelemtől - és úgyanúgy a kudarctól is. Többen vannak, mint mi - jóval többen. Kipihentek, bosszú fűti őket. -kesernyés mosoly a részemről. A mocsár iszapja a lábaimra tapadt, azokra vesztegeltem egy pillantást. - De egyvalamire nem képesek - amire mi igen. -mosoly játszott a mithril láncing felett. - Nem áldoznák örömest az életük. - Így igaz. Csak neked kell átjutnod. Mi majd megváltjuk számodra az időt. -a nagydarab troll arcán a régvolt sebek hegei pókhálóra emlékeztetően futottak össze. - Ketten kellünk legalább. - Így igaz. Éppen ezért marad veled Judas. Mi ketten pedig megmutatjuk nekik, mit is jelent a Sárkány ellen harcolni. -rámnézett és én bólintottam, mert nem tehettem mást. Köpenyem magamra terítettem - láthatatlanná is váltam abban a minutumban. Judas mellettem elmormolt egy imát mindkettőnk istenéhez - aztán kirontottunk a növények fedezékéből.            Kytáv. Toronyháborús hős, győzhetetlen harcos. A Család egyik alvezére. A Sárkány Jobb Arcának Választottja. Ez voltam én és még sok más is. A Halál papja. Aki megszerezte a térképét ennek a küldetésnek s aki kiharcolta, hogy érdemes megpróbálni a dolgot. És most úgy rontottam a meglepettnek tűnő, ocsmány fehérséget árasztó férgek közé, mintha nem is lennék egymagam nehezebb mint hárman közüllük. Mellettem üvöltésre nyílt Aranyeső szája. Ütöttem és gerinc roppant ketté. Alrébbléptem, alig egy arasznyira - melletem egy nyílvessző zúgott el. Áthengeredtem a testemen, bezúztam egy koponyát és kesernyés mosollyal vettem tudomásul, hogy önnön vérem folyik végig a hátamon. Vértemet egy bálvány varázslata törte ezernyi darabra - addig sosem láttam még olyan hatékony tárgypusztító varázst. Vértet nem sikerült szerezni testemre - ideát nem csinálnak ilyen méretben egyet sem. Rendeltetni lehett volna, de nem volt rá idő. Ez volt a legnagyobb ellenfél - nem az a dárda, amelynek szálkás feje beletört testembe. Üvöltöttem s a hangtól megrettenve egy pillanatig hátraléptek ellenfeleim. Fél kézre kaptam fegyverem - a nehéz dárda úgy húzta a kezem, mintha ólomból, s nem kvazárból lett volna. Balom nem használhattam - de még így is jobb voltam mint bármelyikük. Aztán egy pillanatra elködösödött az elmém és tudomásulvettem, hogy a Sárkány ott vár a túloldalon. Dess is bizonnyal ott vár rám. Még puszta marokkal elkaptam egy nyakat; tenyerem csaknem átérte a hóhajú nyakát. Szemei dülldten és rémülettel telve néztek rám - nem is vettem tudomást a hátamat ért ütésekről. Még egyet üvöltöttem és kimondtam a Szót. Leah adományozta még nekem, egy küldetésért - és lehetővé tette, hogy mind több ellenfelet ragadjak a birodalmába. Nem láttam már, hogy megannyi felé szakad testem, hogy a körülöttem állók üres szemgödörrel hanyatlanak hátra. Nem tudtam, csak reméltem, hogy ellenfeleim közül nem maradtak elegen életben, hogy megakadályozzák a Kiválasztottat küldetésében. Én már csak Leahot láttam magam előtt s miközben térdre buktam előtte, a Sárkány Jobb Arcának üvöltése megreszkette a síkokat.            Láthatatlan voltam, így könnyedén besurrantam a romok közé - mögöttem fájdalomkiáltások, és halál. Mögöttem kicsit elmaradt fiam - elsőként ereszkedtem hát alá a mohától csúszós lépcsőkön, hogy elérjem az idézőkör közepén lévő ezredéves boltívet. Kapu volt - egy másik világra. A sajátunkra. És nem kellett más, csak egy nyitórítus. Egy elfeledett szertartás, melynek szövegét még Kytáv szerezte meg odaát. Otthon. Fennhangon kántálni kezdtem.            Aranyeső, Dornodon papja. Most is itt volt nyakamban a denevér, most is úgy zúdítottam ellenfeleimra támadásaim sorozatát, akárha zivatarba kerültek volna. Brontbőröm - külön e küldetés előtt festettem ilyen színre - most aranyként csillogott izzadtságom miatt; nevemre nem hozhatok szégyent halálomkor. Felpattant a csapóajtó, majd nagynehezen leért rajta Judas is. Ott teremtem én is, belöktem a fa tákolmányt, melynek vaspántjai már korokkal ezelőtt elvesztették minden tartásuk. Ott álltam a romok mélyén, felém megannyi felől rontottak; még az égről is felém törtek. Manát formáltam, majd egyetlen mozdulattal elengedtem - a kocsi utasai megbillentek, majd nagyot ordítva estek a mélybe. Egyszerű, ám hatékony. Mindig is ez volt a célom. Ütésváltás és egy csel - ellenfelem úgy dölt pengémbe, mintha mindig is ezt gyakorolta volna. Sok kardforgató nem ismerte ezt a cselt; nekem is sok időmbe tellett, mire megtanultam. De minden behozza az árát - megéri gyakorolni bal kézzel is. Ó igen - most is épp hogy csak hárítani tudtam vele, majd visszakézből súlytottam vissza. Kiáltás - számomra a legszebb dal. Egyre többen és többen kerültek elém. Kilátástalan küzdelem. De időt kell nyernem. Szükség van minden szívdobbanásnyi haladékra, mit nyerni tudok. Amíg állok a lábamon, addig nem nyithatják fel a csapóajtót. Amíg nem juthatnak le, addig nem szakíthatják meg a varázslatot, mely hazarepít mindannyiunkat. Védtem, és hátrálni kezdtem - csak hogy mögém kerülhessenek. Féltérdre buktam, és tudtam, hogy itt a vég. Beletörtem balkezes pengém egy ellenfelem hasába - mágiáim már a végefelé jártak, támadni már nem tudtam velük, csak arra volt elég az utóbbi pillanatokban, hogy semlegesítsem ellenfeleim ártó igéit. Nem acéllal támadtak - hanem azzal, ami a légjobban fáj a magamfajtának. A tiszta jó erejével. Kiütütték fegyverem a kezemből, a vérveszteségtől már alig láttam, de még éreztem, hogy megremeg a föld s onnan, hol bajtársam sejtettem, hatalmas robaj hallatszik. Még utolsára az arcába köptem egy fehérköpenyesnek, majd lelkem távozott porhüvelyemből.            Soroltam az igéket szépen egymás után - és áldottam az eszem, amiért idejövetelünk előtt megtanultam fejből őket, nem pedig pergamenről kívántam olvasni. Persze egy egyszerű varázslat is segített, amivel könnyebben tanultam meg effajta igéket; a Káoszisten adománya. Fiam bekapcsolódott a kántálásba, megfelelő helyen emelve fel hangját, vagy épp suttogva erősítve engem. Az Éjpenge érezte a mágiát, de most nem adhattam belőle neki - pedig mióta a hajóutazás során visszatért hozzám, nem jutattam neki erőmből egy szikrányit sem. Lehet, hogy hiba volt. Mostmár késő. Eljutottunk oda, hol a kántálás fele volt, s immár nem csak szavakat, de valós erőt is iényelt; testemből úgy szivárgott el az éltető varázsenergia, mintha sosem birtokoltam volna. Fiamon is láttam, hogy ereje vége felé jár, majd megremegett a barlang, mely otthont adott a Kapunak. Éreztem, hogy odakint elbuktak a Háromarcú bajnokai - s tudta ezt Judas is. Buzogányt fogott kezében s úgy várta az elkerülhettetlent; én pedig tudtam, hogy nem lesz elég időnk. Már hallottam is a lefelé jövő lépteket - s éreztem, hogy néhány külholni odakint varázsolni kezdett, hogy hátráltasson minket. Káromkodni szerettem volna, de csak arcom engedte láttatni gondolataimat. Fiam egy pillanatra rámnézett, majd abbahagyva a kántálást felfelé indult a lépcsőn. Megijjedtem - ha a rítust nem legalább kettő, a sötétséggel testvérséget kötött varázstudó kántálta, az halálra volt ítélve. Ráadásul éreztem, hogy odafent egyre növekvő erővel terjeszkedik a jóság varázslata - s tudtam, hogy egyedül nem állhatok szemben velük. Aztán meghallottam. A Sárkány Középső Arca. Csak egyszer szólt hozzám - választása napján. Csak ő tudott szavakat kiejteni - legalábbis ő akart egyedül. És most a varázslat igéit szavalta - s éreztem, hogy a felszínen meglepedten hallgatnak el a varázslók. Úgy érezhették, egyedül tartom fent a varázslatot - és bizonyos szempontból igazuk is volt. A Sárkány Választottja. Elfolytottam mosolyom.            Judas dor Blazeer. A legfiatalabb mind közül - és a legtöbbre hivatott. Nem éreztem az évek súlyát mint a többiek - nem voltak keserű tapasztalataim. Nagyravágyó vagyok - mondták sokan. Nem tudom, hol a határ. Épp ellenkezőleg. Mikor a Család tagjává váltam, jósálmost bocsájtott rám istenem, a Sokarcú. Láttam benne a jövendőt, láttam mivé lesz a nagyság s hová tűnik a Mindenség. Ellene szegültem az isteni rendelésnek; és most itt vagyok. Kezemben buzogány - testemet sárkányok pikkelyéből készített vért védi. Csak tíz lépcsőfok választott el a lefelé igyekvő, pengét és - legalábbis szerintük - megtisztító tüzet hordozó alakoktól. Alacsonyabb voltam mint bármelyikük - az pedig, hogy lejjebb is álltam mint ők, még jobban kihangsúlyozta a köztünk lévő különbséget. Kicsi voltam - és sokan azt hitték, hogy ez azt jelenti, esendőbb is. Most az ő skalpjaik díszítik az övem; örök memontó, hogy ne becsüld le semmiképp ellenfeled. Összezúztam egy térdet és elléptem a lefelé zúduló test útjából. Kitértem egy lefelé súlytó penge útjából, megragadtam a kardot szorongató kezet s lerántottam társa után; közben azért belevertem az arcába buzogányom nyelét. Lentről egyre nagyobb hangon kántált apám; kit sohasem szólítottam apámnak. Nem mintha nem érdemelte volna meg a titulust. Számomra azonban mindig is az maradt, minek lennie kellett - egy kicsit követendő példa, egy kicsit leküzdendő akadály. Helyére lépek majd egyszer - tudtam jól. Megmondta istenem is - most Ő a legnagyobb pap közel s távol uradalma alatt; de egyszer majd átveszek tőle mindent. Hogy hogyan, nem voltak kétségeim; s tudtam, hogy Ő is várja urunk gyönyörűségére azt a harcot, mikor apja fia vérét ontja. Feljebbugrottam, hátraszorítottam néhányukat - hogy aztán én vonuljak vissza. Egy pillanatra azt hittem, sóbálvánnyá dermedek; mert megláttam azt az arcot. Az álom óta gyakran kisértett - halálom okozójának arca. Tudtam minden mozdulatát, a felszisszenést, mikor összezúzom két újját. És mintha víz alatt mozdulna, oly lassúsággal lendítette felém fegyverét. És én nem tudtam ellépni. Csak figyeltem, hogy mar húsomba a penge s üvöltöttem, ahogy a számon kifért. Előrelendültem magam is, de akkor már késő volt - végeztem vele, de én is halálomon voltam már. Nem vesztegettek rám időt a töbiek - lefelé siettek a lépcsőn. Reméltem, hogy elég időt tudtam szerezni - hogy nem volt hiábavaló az út. Hogy a jósálom valóban igaz lesz, miként halálom volt az; s erre a gondolatra vérrel szennyezett ajkamon mosoly terpeszkedett el.            Az igék olyanok voltak, mintha valamilyen összezúzott gránitot őröltem volna fogaim között. Szárazak voltak és minden egyes kiejtett szó csak nagy nehezen gördült le ajkamról - nem siethettem, mindennek megvolt a saját gyorsasága. A Sárkány a rejtett síkon úgy kántálta a szöveget, mintha nem először - s bizonnyal nem is utoljára - ejtené ki a szavakat. Gyanítottam, hogy elmémből olvassa ki a szavakat, s én nem tiltakoztam ellene; csak végezni szerettem volna már, csak véget akartam vetni az egésznek. Egy legördülő test - térde összezúzva, testén megannyi friss seb - vonta el egy pillanatra figyelmem, de aztán gyorsan visszatértem a rítus szövegéhez. Immár nem is próbáltak utamba állni mágikus igékkel. Bizonyára rájöttek, hogy nem tudnak szembeszállni velünk. A lépcső felöl azonban egyre inkább erősödött a csatazaj; úgy látszott, mágia helyett vassal próbálják belémfolytani a szót. Még egy test gördült le, arca vérzett, de ő még mindig sikított - hogy aztán halk nyöszörgéssé változzon hangaj. Megragadtam a belőle kiszálló lelket s azt is felhasználtam, hogy erősítsem a szertartást. Mostanra már rőt derengés vonta be alakom s hátam mögött a Kapu is megtelt energiákkal. Éreztem, hogy már csak pillanatok kérdése - de mert az voltam, aki, beleszőttem még a mágia fonalába pár motívumot. Magammal akartam azokat vinni, kik elkisértek ide; együtt jöttünk, együtt is megyünk el innen. Már csak pár szó, s vége. Már csak pár pillanat, és minden elmúlik. Már csak pár lépés, és a fentről jövő áradat elér. Egyikük nyílpuskát emelt rám, másik tőrt dobott felém. A többiek eszeveszett rohammal törtek felém, de immár nem volt semmi okuk a sietségre. Ahol az imént álltam, már nem volt semmi - a Kapu magába rántott s így tett mindenkivel, ki velem együtt érkezett erre a síkra.            Körbenéztem - és a megszokott kép fogadott. Nagy levegőt vettem, s körbekémleltem a rejtett síkokon. Mind itt voltak - ha testük ott is maradt, átjöttek velem otthonunk valóságába. Mind itt voltak - s kisvártatva testet is öltöttek az imént még csak szellemként létező lelkek. Körbenéztem rajtuk - s fejet hajtottam előttük s áldozatuk előtt egyaránt. - Sikerült. Az ereklye, mely a mi valóságunkban nem létezett, valóban ott volt azon a másik síkon. Ott, ahol a történelem nem úgy alakult, ahogy nállunk - hol nem vesztették nyomát a jó erői minden idők legnagyobb erejű nekromantikus varázstárgyának; mely immár a miénk. -vettem elő bekecsem mélyéről az apró tárgyat. Nem vonzotta a szemet, nem érzett a teremtett lények közül senki undort vagy félelmet ha ránézett. De mi tudtuk mennyit ér - megannyi halált ellenfeleinknek, ott és itt egyaránt. Letettem a földre a négyszög alakú, folyamatosan egymásba kapcsolódó ónix szálakkal teleszőtt tárgyat, s feléálltunk mindannyian. Kezünket felé emeltük, tudatunk energiáit gyűjtve össze - s a Sárkány maga mellé emelte az ereklyét. Végignéztem mindannyiunkon - s láttam arcukon a választ kimondatlan kérdésemre. Megérte. S a Sárkány üvöltésébe beleremegett a kasztrosík...