Mese
írta: Nagy Tibor (Tib)

Szeretem a meséket – főként azokat, hol a jó mindig igaz s a gonosz mindig megbűnhődik; azokat, hol mindem jóra fordul. Mostanában nem hallok meséket – anyám messze jár, s társaim között sincs egy jó mesemondó sem. Ezért is jut eszembe talán az a régi – régi történet, melyet tábortűznél meséltek s oly grimasz került arcára apámnak a történet mesélésekor, mint amit csak nagy ritkán láttam rajta. Ő is szerette ezt a történetet s tisztelte is minden szavát – emlékszem, jó mesemondóhoz illően mindig kiegészítete mondandóját, ha ugyanazt mesélte; csak ez az egy történet volt kivétel. Ha mesélte, úgy éreztem, én magam is ott vagyok s egy levegőt szívok annak hőseivel...         Gyönyörű volt az a nap – és gyönyörű volt az éjszaka is, annak ezernyi csillagjával, hatalmas holdjaival, mellyek mintha közelebb hozták volna az istenek birodalmát a földihez. Az árnymanó – apám szája ekkor mindig arra a féloldalas mosolyra húzódott – örült az életnek és játszott, mintha csak önfeledett gyermek lenne. Nem holmi sárból gyúrt alakokkal játszott; elméjének hatalmát vetette latba, hogy megmozgassa a világot maga körül. Aztán egy pillanatra elrévedt, majd a messzi síkra utazott, oda, ahol minden úgy történik, ahogy ő kívánja. Mert azon a síkon ő egy volt az őshonos ragadozókkal, egy a síkot uraló hercegekkel; és megérezte, ha hívták. Pillanatok műve alatt ért el oda, ahová ment – pillanatok műve alatt látta meg a hívást leadó apró teremtményt; aki a kasztrosíkon úgy tetszett, igazi óriás, kit nem hatalma, hanem tettei tettek azzá. Mellételepdett és a világ, ami körülöttük volt, átváltozott egy pillanat alatt. - Üdvözöllek, barátom. –szólt az árnymanó, ki oly nagy utat tett meg oly rövid idő alatt; s fajtársa rá emelte tekintetét. - Örülök hogy látlak, barátom. –szólt a másik s ő megérezte, hogy valami nincs rendjén. Ránézett és nem látta a baj okát. - Miért kiáltottál úgy a rejtett síkra, testvér? –kérdezte s már félt a választól – érezte, hogy nem fogja azt hallani, ami szeretne. - Beszélnem kellett veled. Fontos dolgokról. –mondta ő, majd elkapta tekintetét egy pillanatra s mikor visszafordult, szeme mintha csak csillagtalan éjszaka mása lett volna. – Elhagyom a Családot. Sajnálom. –a szavak, melyeket oly hűvös nyugalommal ejtett ki, úgy ütődtek neki beszélgetőtársának, mintha kősziklákat hajított volna rá. - De hát miért? –kérdezte a másik és úgy érezte, mintha valami bénító méreg került volna testébe s az zsibbasztotta volna le egy pillanat alatt. - Így döntöttem. És nincs az az erő, amely megmásíthatná a döntésem. - De miért, az összes istenre? –fakadt ki egy pillanatra a másik, látszólag nem is fogva fel talán a döntést. – Miért teszed ezt? - Döntöttem. És becsületem úgy kívánja, hogy megtegyem. - Becsülöm elhatározásod – de nem vagy Te holmi Tharr lovag, hogy a becsületeddel kelljen piedesztára állnod; bár a Száműzött de Visszatért a megmondhatója, jobban megédemelnéd, mint azok az átkozottak! Mi mindannyian tudjuk, ki vagy; és csak egy teremtett lény vagy magad is, nem létezhetsz hiba nélkül – ha erről van szó egyáltalán. Hibásnak érzed magad tán – közel sem joggal. Úgy érzed, a becsületed s egész lényed döntést kíván; de a Sárkányra mondom, nem hagyom hogy ezt tedd! –az árnymanó szemlátomást nagyon belejött a vitába, lelke mélyén pedig a Sárkány mindhárom feje úgy üvöltött, mintha csak rabságba esett állati lény volna. - Nem szegülhetsz szembe az elhatározásommal. - De igen. –mosoly egy kormosképű arcon. - Megtehetem. Megparancsolom, hogy ne hagyd el a Családot. Megparancsolom továbbá, hogy büntetésképp ezen gondolatért hozz elém harminc legyilkolt trikornis szarvát. –az árnymanó magában imát intézett istenéhez, hogy változtassa meg annak döntését, majd válaszra sem várva ellépett tőle. Nem hallhatta válaszát, nem láthatta arcát. Csak remélte, hogy leveheti válláról terhét, hogy nem veszti el testvérét; csak azt tudta, hogy bármiképp is dönt a másik, nem válik önnönmaga árnyékává – s tudta azt is hogy a szavak melyek kibuktak belőle talán ugyanúgy szálfatermetűvé teszik a másikat mintha csak megtenné azt, mire készül. Remélt – de hogy mi lett a történet vége, nem tudom. Apám mindig itt hagyta abba a történetet, mindig itt nézett kerekre nyílt szemeimbe. Nem fejezte be sohasem; de hiszem, hogy egyszer megtudom a végét. Hiszem, hogy az a másik úgy döntött, ahogy a legjobb volt számára – hiszem hogy apám tisztelete a történet iránt nem egy barát elvesztése iránti emlék volt.