Mese II.
írta: Bella Dezső (Dess)

Hosszú évek és dekádok folytak le az óta az estétől, mikor apám utoljára kezdett az álmok és az ébrenlét határán meséket szőni, igazt és csodást vegyítve misztikus eleggyé. Akkor is azt a számtalanszor hallott, de soha meg nem unható mesét mondta, mely a Családról és egy árnymanóról szólt. A végét egyszer sem fejezte be, nem is lehetett tőle követelni, még mákonyos bódulatában is megőrzött annyit akaraterejéből, hogy a történet végét el ne mondja. Gyermeki képzeletem számtalan folytatást talált ki, hol boldog végűt, hol szívszakasztót, de a valóságot nem sikerült egyszer sem eltalálnom. Most már tudom, így, őszülő fejjel. Most, hogy ez a sárgult pergamen, apám kézjegyével előttem fekszik. Itt a sorok között bújik meg a befejezés... "Kedves Fiam! Tudom, hogy el kell mennem hamarosan a földi porhüvelyek mámorító és mocskos világából, s míg, te távoli vidékeken próbálod újra felemelni a Sárkány hitét, s régi hatalmát, én ebben a ganétól bűzlő csirkeólban élem le utolsó perceim. Egy gyertya pislákoló fénye világítja meg az utat reszkető kezemnek, hogy lerójam a Család, a mi Családunk fénykorának egy apró történetét. Tudod, én vagyok az egyetlen tanúja már csak annak a dicső kornak. Mikor nevünket nem holmi, piti csavargók és feslett utcalányok gyülevész hordájaként emlegették. A Háromfejű gyermekeit tisztelet, igaz, sötét és irigységgel teli tisztelet övezte, mint minden olyan dolgot, mely saját erőből és saját hatalomból lett azzá, ami. A Családnak mindig volt Krónikása, aki minden tettet bevezetett, feljegyzett az Árnyékkódexbe. Mindent. A legutolsó apró bűntől a trónbitorlásig. Igen, volt idő mikor Erdauin földjét mi irányítottuk. Szép idők, régi idők. Ebből a könyvből vettem meséim alapját, melyeket oly nagy buzgalommal szívtál lelkedbe, s ez így volt helyes, ez terelt téged az igaz útra. Te vagy a Krónikás gyermeke. Egy történet végével még adós vagyok, most megadom tartozásom, míg nem késő. Ugye, emlékszel még az árnymanóra, ki elfordította fejét a Sárkánytól?! Őt személyesen ismertem, társa voltam, testvére. Ne csodálkozz, igen, ő árnymanó, míg mi trollok vagyunk. Ő nem holmi szuka révén lett testvéremmé. Közös hitünk, s vérünk alapján. No, nem erről akarok mesélni, lásd mi lett vele... A tudati tér végtelen pusztájában egyetlen alak magasodott ki, miközben rejtett síkbugyrok után kutatott. Ha a valóságban találkozott volna vele valaki, nem mondja meg, hogy az apró, jellegtelen manó egy s ugyanaz a sötétségfoszlányokkal övezett ködlovaggal. A roppant alak vértje, mintha anyagiasult dér és pára keveréke adna alapját, feketén fénylett, apró fényszilánkokat szórva a levegőbe. Fegyvere nem volt, de nem is kellett neki, hiszen itt a tudati térben, a Gonoszság alsíkján kevés félni valója volt bármitől is. Ő ide tartozott. Egy vékony obszidiánszálat követett idáig, mely köldöke tájáról indult, s valahol itt végződött. Elégedett mordulással rántott a szálon egyet, mire az hullámokat vetve egy homályos szeglet felé kígyózott. Odalépett és derékból meghajolva egy éjfekete üregbe nézett be, mely rejtve volt a figyelő tekintetek elől. A ködlovag alakja reszketve felvette az árnymanó eredeti, anyagi testének formáját, méretét. Sűrű, hófehér tüskés haj serkent a sisak helyén, a páncél felszívódva lila, rücskös bőrnek adta át helyét, s a sisakrostély eltűnő rácsa mögül vörösen izzó szemek pásztázták a sík homályát. Meggörnyedve elkezdett leereszkedni a párás, sötét mélységbe, hol tudta, már várnak rá. Lépteinek zaját elvette a lehulló cseppek zaja és a falakat borító hullafehér árnymoha. Óráknak tűnő percek teltek el, mire beért a járat végén terpeszkedő, hatalmas barlangba. A terem közepén egy óriási test feküdt gyűrűkbe szedett testtel. A Sárkány. Társam óvatosan lépett csodálata, tisztelete és hite tárgya felé, de minden egyes lépéssel nehezebben szedte a levegőt, eszébe idézve sérelmét, haragját. Mire a gigantikus hüllőtest árnyékába ért, elméjét vérvörös felhők kendőzték be. Utálattal nézett végig a törött karmokon, melyek valaha a valóság szövetét is képesek voltak felszakítani, most pedig csorbán, életlenül meredeztek a hájas törzshöz képest véznának tetsző lábakon. Mély levegőt vett és szabadjára engedte minden érzelmét. - Ébredj, kövér féreg! – üvöltötte, s a kezében hirtelen megjelenő árnyéktőrrel nekiesett a fénytelen pikkelyekkel hiányosan borított testnek. - Ébredj, hogy szakadna rád a terem! Nem ezt ígérted nekem! Nem ebben hittem évekig! - ütések és szúrások tömkelege árasztotta el a Sárkány hasát. Az mintha mély, téli álomból ébredne, késve kapta fel magát négylábra. Mire vitorlányi szárnyai kifeszültek a kis alak fölé, már számtalan sebből gyöngyözött elő kárminvörös vére. - Megőrültél, nyomorult halandó?! Mit nem merészelsz?! - dörögte egyszerre dühösen a három fej, disszonáns kánonban. A roppant fejek vadászó sas módjára csaptak kínjai okozójára, de ahelyett hogy véres masszát hagytak volna maguk után a barlang kőpadlóján, csak az üres levegőben keltettek különös ábrákat a ködből. - Lassú! Tehetetlen! Erőtlen! - minden dühtől csepegő szó újabb patakokat indított útjára a pikkelyek között. - Minden alávaló férget magadhoz emeltél, s tessék, mi lett belőled?! Egy reszkető hájcsomó! - a manó magából kikelve, démonként esett újra és újra neki a nála ezerszer nagyobbnak. Az egyik fej hályogtól elhomályosult szeme lassan fókuszba állt, s felismerte a kis méregzsákot. - Dess... Te? De, miért?! - Nem engem választottál, pedig nálam odaadóbb kevés volt. Csak addig hitegettél, míg teljesen ki nem használtál! De nem is ez a lényeg, hanem az új tagok! Milyen mélyre kell még süllyednünk?! Minden jöttment magára veheti a jeled?! Így hígult fel a véred. Így lettél az, ami most... - a dühös hang elcsuklott, keze lehanyatlott. - Nem akarlak így látni, elmegyek. A kis árnymanó kéz sietve tapogatta ki az összekötő szálat, mely a Sárkányhoz láncolta. Látta a többiekét is, melyek Erdauin minden irányába tekergőzve összetartották a Család tagjait. Tőrt tartó keze magasan feje fölé lendült, még egy utolsó pillantást vetett az előtte elgyötörten lihegő, önmaga súlyát megtartani nem képes testet. Reszkető orrcimpákkal tartotta vissza kibuggyanni készülő könnyeit. - Elhagylak. A szó súlyosan koppant a lélegzetvételek szabálytalan ritmusában, keze megindult lefelé egyre gyorsulva. A penge sikoltva szelte a síkok levegőjét. Mielőtt elérte volna az éjfekete vonalat, mintha sűrű mézgává vált volna a manó körül a világ. Hajáról lecseppenő sárkányvér kis vörös csillagként ragadt fent előtte. Mikor meghalt, akkor volt ilyen minden, ilyen végtelen, ilyen nyugodt. Mikor látogatást tett istenénél, a Csontarcúnál. Akkor állt meg így meg minden, lassult le az Idő folyása. De most szíve nem szűnt meg dobogni, és szeme is kétségbeesetten forogva kereste mozdulatlanságának okát. A Sárkány. A mozdulatlan, hatalmas alak lassan felhasadt, mint a báb, ha útjára engedi kincsét, a pillét. Csak itt nem pille kelt szárnyra, hanem maga a Gonoszság. A valódi alakját mutató Háromfejű. A manó szeme gyönyörrel itta be a karcsú, mégis erőtől duzzadó nyakak ívét, a boltozatos mellkast, melyet mostanra pajzsnyi éjszínű pikkelyek védtek. A gyémántélességű karmok lábnyi mélységű árkokat véstek a padlóba, mikor a Sárkány feldobta magát a levegőbe, kiterjesztve denevérszerű szárnyait. Ő volt az aki előbb ott hevert, csak most ereje teljében. - Nem értelek, barátom. - most csak a jobb oldali fej beszélt. - Mi vezetne téged ilyen bolondságra?! Nem ilyennek ismertelek meg, nem ezt a manót vettem szárnyaim alá. - az ősöreg szemekben szikrák gyúltak, s mintha apró kuncogás hangjai visszhangoztak volna a szekérnyi szájban. - De... - elhaló nyöszörgés alulról - de... Miért nem mutattad eddig meg magad?! - Talán, mert nem tartozik mindenkire. S talán nem kell újra feltámadt ellenségeinknek megmutatni minden kártyánkat. Jobb, ha azt hiszik, amit te itt a szememre vetettél. Hogy erőtlen és gyenge lett a gonosz... - Bocsáss meg. A tiéd vagyok, várom büntetésem. - az apró fej, bár hatalmas mágia tartotta fogva mellére hullott, az alázatosság benne nem ismert akadályokat, ha a Családról volt szó. - Büntetés... - a középső fej szinte élvezettel ízlelgette a szót - igen, legyen hát! A mai naptól fogva nem lehet egy perc nyugtod sem. A magukat jóknak mondók életét kell megkeserítened minden tudásoddal. Megfelel büntetésnek?! S hogy ne érezd magad mellőzöttnek: segíts Tetűt minden erőddel a háttérből. Nehéz terhet vett magára, nem mindenki képes mások helyett is gondolkodni, érteni mit akarnak önkéntelenül is. Ő a Család feje, hidegen józannak és tisztának kell lennie. Te azonban legyél a Szív, mely vak dühöt okádva elpusztítja, kigyomlálja a gyengét, a haszontalant közülünk. Ne gondolkodj, érezz!!! S persze cselekedj! De a döntéseimet többé ne merd megkérdőjelezni!!! A hatalmas test örvényleni kezdett az apró alak körül, ereje, mágiája meggörbítette a teret, s időt, s testvérem ismét ott találta magát, Zangrozban, a Család rejtekhelyén. Én is ott voltam, mikor visszatért, láttam szemében az acélos akaratot. Senkinek nem mondta el, hol járt, mit csinált. Attól a naptól fogva, keményebb, elszántabb ellenfele nem akadt a Család ellenségeinek, mint Ő. Számtalan csatát harcoltunk végig együtt, egymás hátát védve. Fagyoskodtunk a Sötét Föld kapuit őrizve, vagy épp az őrült quwarg isten követőit üldözve perzselődtünk sivatagok mélyén. Egy panaszszó nem hagyta el ajkát, a legvadabb küldetéseket vállalta el, míg egyszer elhagyta szerencséje. Rongyosan, betegen tántorgott be a szobámba, s utolsó lehelletével elmesélte, amit nekem tudnom kellett. Mint Krónikásnak. Mint testvérének. Az ő igaz történetét. Amit most már te is tudsz. Őrizd meg lelkedben."