Vezeklés
írta: Nagy Tibor (Citeso)

Nem sokan vannak, akik elmondhatják magukról, hogy valaha behúztak nekik; aki mégis, az sem dicsekszik vele. Fél, netalán már nincs az élők sorában. Nem számít - lehet, hogy bevonult valami ostoba szektába s testét - lelkét valami elfeledett vagy kitalált lénynek ajánlotta; a végeredmény teljesen lényegtelen. Én magam sem hangoztatom a dolgot - csak azt, amihez ez vezetett. Sokfajtaképp hallhattad a történetet - az igazat, vagy legalábbis attól, aki megélte, nemigen. Halld hát tőlem, Clod Onartól, ki valaha viselte a Köpenyt, és az Éket, de manapság csak a Krónikás név illet meg - hogy épülsz belőle, vagy épp csupán jól szórakozol majd, nem lényeges.         A Szende Ongóliántban voltunk - Dess, Wizax, Tetü és én. A helyi sört ittuk - köröttünk a többi vendég aggódó pillantásokat vetett ránk. Hogy attól féltek, felgyújtjuk - e a fogadót, vagy attól, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve vérontást rendezünk, nem tudom. Nem, mintha nem lett volna okuk a félelemre; de nem most. Ünnepeltünk - hogy mégsem úgy ért véget a dolog, ahogy terveztük, igazából rajtam múlt. Illetve a sörön, ami veszett erős volt - nem merte vizezni a kocsmáros, látva kettőnk nyakában is a Sokarcú szimbólumát. Veszett híre volt akkor istenemnek; megalapozott persze. A Sárkány jelét nem láthatták rajtunk, pedig ha tisztában lettek volna, hogy a keleti oldal skalpvadászai közül a négy legveszedtebb ül békésen iszogatva ott, bizonnyal messzire szaladnak. Én magam a Hálószövő hitét követtem a megannyi tan közül, ami a Sokarcúhoz kötődött - hogy Tetü mely misztériumnak szentelte magát, nem tudom. Nem láttam még hozzá hasonló hívőt a megannyi hittársam közül; nem hatotta át a termékeny Őrület; és elkerülte a megalománia is. Nem tudom - talán emiatt is gyűlöltem Őt. Persze az igazi ok más volt - az, hogy az engem megillető helyet foglalta el. Ha a por nem ragad el homályába, most én lennék a Kiválasztott; legalábbis így gondoltam akkortájt. A Háromfejű neve fényesebben ragyogott, mint valaha - ha Tetü nem lett volna, akkor bizonnyal nem így lett volna. Tiszteltem ezért, valamint azért, amiért a Sokarcú olyannyira kegyeibe fogadta. De a sör hatására a tiszteletből tiszteletlenség, az alárendeltségből gúny lett. S mikor Dess szótlan lett, nem figyelmeztem rá. Mikor Wizax szeme felém villant, nem akartam megállni. S mikor Tetü egy viccel akarta elütni az élét a nyilvánvaló sértésnek - akkor azt hittem, ez egy gyenge lélek tette, ma már tudom, hogy a vezetők kiváltsága -, és én csak annyit feleltem, hogy jobban is forgathatná szavait, ha már a sárkány mögötte áll, ő csak fejét csóválva kupájáért nyúlt s holmi troll humorról beszélt. Lendült a kezem, s bár részeg voltam, alig lehetett szemmel követni a mozdulatot, ahogyan a trollnyi tőr Tetü nyaka felé vágott. Gyors voltam - a Sárkány segített. De a Háromfejű vigyázott Választottjára is - s mikor jobbjával megfogta szúrásom, én balommal sújtottam le rá. Ez talált - s miközben elterült az alig másfél-méternyi alak, végre kitisztult az agyam és rádöbbentem, mit is tettem. Csak álltam, s mikor Tetü, bizonyítvány, hogy nem most kapta az első sebet, felpattant, már én is álltam. A tőr eltűnt iszákomban - az Ék pedig, melyért megannyian adták életüket, lekerült fülemről az asztalra. Hirtelen zavaróan szűk lett a világ, én pedig máris csak félnek éreztem magam; pedig ekkor még nem voltam benne biztos, hogy nem leszek -e egy fejjel alacsonyabb. A saját kezemtől persze. A kocsma közönsége egy kissé mintha még közelebb húzódott volna egymáshoz; Dess és Wizax pedig csak oly szilárdan ültek tovább, mintha egyek lettek volna istenem monolitjai közül. - Várom büntetésemet. - szóltam, s komolyan is gondoltam. Ha valaki kezet emelt volna bárkire, aki a Sárkány jegyét viseli a lelkén, elsőként követeltem volna a vérét. Ha egy esztelen magára a Kiválasztottra emelt volna pengét vagy szegült volna ellene sújtó igével, tucatnyian eredtünk volna utána. Én pedig immár áthágtam minden szabályt, melyet a Háromfejű, vagy a Hálószövő rendelt el. Vártam, mit kell tennem, hogy elfelejtsük a dolgot - mert, hogy megbocsájtásra nem várhattam, azzal tisztában voltam. Tévedtem, persze. De akkor ezzel nem voltam tisztában, - Az Ék Leinádhoz kerül. - nem mondta, hogy ő jobban megérdemli. - Te pedig vezeklésképp a Hamis Fény Urának Assiai templomából elhozod az Első Kupát nekem, hogy a Sárkányhoz emeljem. - Megteszem, vagy meghalok. - mondtam és így is gondoltam. Fenékig ürítettük poharainkat és én hamar felmentem a szobámba. Holnap hajnalban akartam indulni és szükségem volt pihenésre. Valamint gondolkozási időre. Nem sokat tudtam az Első Kehelyről, de amit igen, az azt mutatta, hogy nem lesz túl könnyű a dolog. A Kehely a Tűz utáni első hetekben jelent meg - A Hamis Fény Urával együtt, ki védelmezi a gyenge pondrókat, kik nem érdemlik az életet. Ez volt első és utolsó jelenése egészen idáig; vannak ugyan jóslatok, hogy mikor lesz a következő, de ez most lényegtelen volt számomra. Akkor megtöltött egy ónkupát könnyeivel - s azóta is ónkupában hordozzák a Napisten hívei istenük könnyeit, hogy megtisztítsák a bűnös lelkeket. Nekem azonban az eredeti kupa volt a célom, amit a Haragos Tűz harcosai őriztek egy olyan templomban, amit korokkal ezelőtt véstek tele védigékkel a magamfajták ellen. Nem tűnődtem a dolgokon - lesz még időm rá. Reggel hátasomnál ketten vártak - fogadott testvérem, Dess, és közös jóbarátunk, Wizax. Náluk hagytam azokat a dolgokat, amelyeket megfertőzött már tulajdon gonoszságom és gyűlöletem - ők nem szóltak semmit, csak bólogattak és tudtam, hogyha visszatérek, akkor náluk hiánytalanul megtalálom a dolgaimat. Nem is lehetne máshogy - elvégre Testvérekről van szó, melyről elfeledkeztem egy pillanatra tegnap este. Úgy néztek utánam, mintha utoljára látnának; akkor hittem, hogy nem, de mire odaértem, már nem voltam annyira biztos benne.         Az elvakart pattanásokkal borított testű trollból ősz öreg, madárcsontú vénember lett, mikorra odaértem a templom fala alá. Köpenyemet vastagon borította belülről a belévarrt purifikátorbőr - reméltem, hogy megóv, de nem lehettem benne biztos. Egy egyszerű varázslatnak köszönhetően pedig ha valaki jellememre pillantott szikrázó fehérséget látott. Sokan ismerték a viharkerülte földrészen a varázslatot, mellyel meg lehetett változtatni a külsőt - fakítani a hajat, vagy átváltoztatni a szem színét. Én azonban a Hálószövő segítségével mélyebb misztériumába is betekinthettem; így lettem, a külső szemlélő számára egy reszketek vándor. Sodródtam a tömeggel, egyre beljebb és beljebb jutva. Árgus szemek figyeltek, de én nem néztem rájuk - csak a falakat vizslattam és kerestem a jeleket. Aztán megláttam - csontom mélyéig hatolt a döbbenet és a félelem egyvelege. Olyan rúnákat láttam a falon, amiket még életemben soha; ennek ellenére tudtam, hogy a hozzám hasonlók számára tették oda. Hogy soha ne kerülhessenek beljebb. Éreztem, hogy valami enyhe szorítás kerül mellemre, pedig csak Leah híveit hivatott elriasztani a cirádás jel. Átjutottam rajta. És ott volt valaha elhagyott istenem híveit leleplező s talán el is pusztító szimbólum. Kikerültem ezt is, pedig a lélek mélyén rejtőző valami úgy vinnyogott, ahogyan még sohasem hallottam. És a rettenet a szívem mélyén egyre csak nőtt - de nem volt utolsó szimbólum, ami a Sokarcú hívei ellen lett volna. Aztán észrevettem valamit - a kő olyan régi volt s benne a véset, hogy bizonnyal a Tűz, de lehet, hogy még annál is előbbről származott. És nem volt olyan, aki felvéste volna az ellenem védő szimbólumokat. Fellélegeztem, pedig alig kaptam levegőt. Az egész hely olyan volt, mintha valami össze akarna roppantani. Szent hely volt, nem kétséges. Olyan mérvű hit gyülemlett itt fel, hogy még a Kehely nélkül is megborított volna bárkit is a magamfajták közül. Összeszorítottam fogaimat és szentelt vízzel kentem be arcomat, mint mindenki. Azt hittem, nehezebb lesz - és közben áldottam a purifikátor-bőrrel bélelt köpenyem, hogy csökkenti a rám nehezedő nyomást. Beljebb sodródtam és a Kehely felé botorkáltam. És amikor már olyan közel jutottam hozzá, hogy egy nagyobb ugrással el is érhettem volna, tudtam, hogy a mendemondák igazak. Raia könnyei vannak a kehelyben. És ez az eredeti kehely. Minden más csak hazugság. Még sohasem találkoztam ilyen mérvű hittel - pedig már-már angyalokká magasztosult Fény-hívőkkel is küzdöttem már. Tettem egy féloldalas kört és érmét szórtam az áldozati oltárra. Könnyebb lett a terhem, mikorra kikerültem a napfényre s egyszersmind nehezebb is. Tudtam, hogy célom ott van előttem - és azt is, hogy nehezebb elérni mint bármit is eddigi életem folyamán. Még utoljára szemügyre vettem a harcosokat, akik óvták a helyet - s ha a szellemvilágba nem tekintettem volna bele, hogy lássam, anyagtalan fény-szolgák hada őrzi a helyet, akkor is elbizonytalanodtam volna; lélekben és testben egyaránt erősek voltak, de egyvalami mégis feléjük emelt. Készültek bárkire, akinek az járt a fejében, hogy meglovasítja a kelyhet - de már jó ideje nem volt lehetőségük a bizonyításra. Ellustultak és saját erejük túlontúl elbizakodottá tette őket. Itt volt az idő, hogy ki zökkentsem őket a szenvedésből. Hideg volt és sötét – pont nekem való idő. Lassan ereszkedtem lefelé a kötélen, mit még a Hálószövő adott – bár alig látszottam a megannyi bűbájtól, mégis tudtam, hogy figyelnek. Ha más nem, akkor az, aki szívében lakozik. A Sárkány. A paplakba nem volt nehéz behatolni. Utána csak egy tapadókkal ékített karkötő és máris a templom tetején voltam. Az árnyak segítettek, mint mindig, és hamarosan ott voltam. A templom teteje jófajta kőből volt; békebeli, mint ahogyan a parasztok mondják. Békebeli. Mintha lett volna béke valaha ezen az elkínzott földön. Mégis – csak egy egyszerű varázslat és máris átsuhantam rajta tárgyaimmal egyetemben. Először az anyagtalan lények némelyikével gyűlt meg a bajom – de nem tartott soká a dolog. Elmémet feltöltöttem addig a pontig, amíg az energia nem akar mást, csak kirobbanni. És a kötél rögzítése után már ereszkedtem is lefelé. Nem viseltem páncélt – csak a köpönyeget, minek egyre inkább szükségét éreztem, mikor ereszkedtem a Kehely felé. Reszketeggé váltak kezeim és mintha egy kemény burkon kellett volna áthaladnom; a hit védelmén. De odaértem – és magam nem, csak egy bebugyolált fogóval érhettem a Kehelyhez. Tudtam, hogy nem borul ki belőle tartalma; ha az volt, ami, akkor benne kellet maradnia akkor is, ha tyrexen lovagoltam volna zsákomban vele. És nem is kellett csalódnom – mint ahogyan a késve eszmélő hívőkben sem. Mágia vagy hitük ragadta oda őket, nem tudom. Hogy eleven lény nem mozoghat ilyen gyorsan, azt tudom – még Ronel sem, kinek keze gyorsabban járt, mint a quwargok csáprágója, sem tűnhetett ilyen gyorsan elő. S mikor én hátrébbléptem, hogy lendületet vehessek, a létezés megannyi síkján támadtak felém. Ha azt mondom, készültem, még nem fedem a valóságot – nagykapunyi pajzsok védték elmémet, mégis meglódultam a támadástól. Éreztem, hogy elkezdik elszívni erőmet – mégsem ettől tartottam igazán. A hit, mely legerősebb fegyvere a teremtett lényeknek, úgy áradt felém, akár egy átszakított hódgát vize. Nagy levegőt vettem, miközben félreütöttem egy szablyát – aztán elroppantottam a balomba rejtett kristályt. Valaha ősmágusok sűrítették belé energiájukat; netán nagyhatalmú elementálok szíve lehetett. Nem tudom, csak a hatásával voltam tisztában. Hogy feltölti megcsappant energiáimat – most mégsem erre használtam. A kristály energiái utat akartak találni felém, de én nem tudtam ezt fogadni – így utat kerestek a köröttem lévőkbe. A nyers energia ez esetben nem válogatott – el akarta végezni feladatait, még úgy is, hogy szemükön, szájukon, és bőrük pólusain keresztül tört elméjük felé. Féltucatnyian hullottak a padlóra köröttem és én égető igéket köptem rájuk. Ekkor jutott egy pillanatom rá, hogy az elmém falait rágó férgeket lerázzam – és máris megérkezett az, akitől a legjobban féltem. Őszes alak, a hideg ellen védő köpönyegben – és a lelkében lévő hitel, melyhez hasonlót csak olyasvalaki birtokolhat, aki a Kehely környezetében éli mindennapjait, Ő celebrálja a miséket és az itteniek közül egyetlenként meg is érintheti azt. Puszta látványától összegörnyedtem – s mikor közelebb lépett, úgy éreztem, hogy varkaudar seregek szorítják össze belsőségeimet. Aztán kimondtam az egyszerű igéket – és máris ott voltam a hidegben, a szélben; a templom tetején. Zsákomban a Kehellyel, mely az első volt a fajtájából – s én ismét könnyen vettem a levegőt. Aztán odaléptem a Hálószövő legnagyobb ajándékához, melyet eddig valaha is kaptam tőle – és a vékony pókfonálból álló szárnyak elrepítették hárommázsás testemet.         Nem tudtam előre, hogy hol fogok földet érni; a moa tárgyak kiszámíthatatlanok voltak – a Sárkány vagy az egyszerű szerencse azonban hátasomhoz közel vetett le. De még a leggyorsabb léptű hátas sem lehet elég gyors, ha egy isten összes egyháza kívánja valaki halálát. Álcám a kristály elroppantásakor lehullt – nem remélhettem, hogy nem tudják, ki vagyok. Sokszor harcoltam már túlerő ellen – ez azonban másnak bizonyult. A lényeg azonban az volt, hogy sikerült a dolog. S mikor a tudati tér elrepítette Tetühöz a Kelyhet, reméltem, hogy szorongást érez majd, mikor kezébe veszi. Ha tudja. S én a legegyszerűbb megoldást választottam – először üzenetet küldtem Dessnek, majd szívembe tőrt szúrtam. Már volt dolgom a Csontarcúval – s tudtam, hogyha valaki, akkor Dess az, aki vissza tud hozni az életbe. Így teljes a történet – élettel kezdődik és halállal ér véget. Haraggal kezdődik, veszteséggel – és győzelem a vége. Igaz volt mindaz, amit elmondtam neked; én, ki valaha egy voltam az Eminenciások közül és viseltem az Éket. Aki valaha Köpenyt, most Maszkot visel. A jövője pedig bizonytalan, mint minden az életben. Okulj, ahogy én tettem – volt időm töprengeni, mert bár Dess mindenen és mindenkin keresztültört, aki csak útjába állt, mégis holdhónapba tellett, mire ismét megtapasztalhattam az anyagi lét esendőségeit